Manowar: The Final Battle I (EP) (Április 1.)

írta Mike | 2019.04.01.

Megjelenés: 2019

Kiadó: Magic Circle Music

Weblap: www.manowar.com

Stílus: heavy metal

Származás: USA

 

Zenészek

Joey DeMaio – basszusgitár, billentyűs hangszerek
Eric Adams – ének
E. V. Martel – gitárok
Anders Johansson – dobok

Dalcímek

01. March Of The Heroes Into Valhalla
02. Blood And Steel
03. Sword Of The Highlands
04. You Shall Die Before I Die

Értékelés

A Scorpions és az Omega 125 éven át búcsúzkodik, de csak nem akarnak kimúlni. A Mötley Crüe valamikor a középső-proterozoikumban adott ki utoljára dalokat, azóta kőkeményen csengetnek havonta a nyugdíj-takarékba. A Tormentor pedig a hatszázhatvanötödik sorlemez után még egy utolsó erőfeszítést kíván tenni… Manowarék azonban sosem szarakodtak ennyit, egyszer csak, se szó, se beszéd, fogták magukat, az utolsó sörüket lehúzták a viking-ivókürtből, majd azzal a lendülettel a rolót is. Csak semmi cicó, mondta a jó öreg DeMaio mester, mi nem búcsúzkodunk könnyes szemmel, az minden, csak nem true. Vagyis: TRVE.

Aztán hogy, hogy nem, Eric Adams ráunt a helyi ürgék kiöntésére, Joey bácsinak pedig viszketni kezdett, mert igencsak hiányoztak neki a színpadra invitált bögyösökkel való hagymazacc-cserék, így hát a szálkásra gyúrt alkarjuk megmetszéséből származó vérrel újabb szerződést kötöttek (miközben éppen a Blood Brothers szólt a Maidentől, miután a saját verziójukat nem találták a vincseszteren), és mindösszesen 3 óra 46 perc leforgása alatt összedobtak négy dalt. Siettek nagyon, hogy az esti Szulejmán-epizódra befejezzék. Meg is izzadtak rendesen, főképp a számcímek kiválasztásánál, ám a legnagyobb szerencséjükre ott téblábolt a stúdió környékén az épp Trabant-kékre pingált hajkoronával feszítő Oscar Dronjak, aki örömmel kisegítette őket, és szolgált nekik pár igazán progresszív címötlettel.

Az intróval sem kellett sokat pepecselniük, mert azt még Luca Turilli felejtette ott valamelyik Dorgolord-krónikás lemezfelvétel során, Joey-ék úgy gondolták, neki az már úgysem kell, nyitásnak pedig kiváló lesz. A Blood And Steel is gyorsan összeállt, hiszen elég volt visszafelé lejátszani a Hail And Kill-t, majd felvenni, máris kialakult a koponyacsont-roppantó himnusz! Úgysem tűnik fel senkinek, nem igaz? Kell a Kötelező Ballada is, valahogy muszáj lesz visszacsábítani a faros Samanthákat és Foxokat a koncertekre, onnan pedig a világot jelentő deszkákra. Ám mivel Eric az elmúlt időben a kócsagvadászatot választotta a konditermek helyett, már nem bírta úgy szuflával, a negyedóráig kitartott fejhangok elhaltak félúton, nem volt mit tenni, izomból tekergetni kellett a potikat a keverőpulton, hogy valami vállalható sikolyparádé összejöjjön. De aztán jót derültek rajta, és rögvest fel is hívták Coverdale papát mobilon, hogy „megvan a sikerrecept, Dave, gyere át, gyúrunk egy kicsit az új ’Snake-album hangsávjain!”

A Nagy Fináléra viszont már teljesen elfogyott Adams torka, a potméter-varázslás sem segített, a morcos DeMaio inkább elküldte őt aludni, s mi mást tehetett volna, maga állt oda a mikrofonhoz, és a nyolc oktávos szirénhangján, José Carrerast megszégyenítő magabiztossággal dalolta fel a záró költeményt. Nem volt egyszerű még neki sem, mert Nietzsche dionüszoszi mitológiájának interpretálása roppant komplex prozódiát kívánt meg. De természetesen kiállta a próbát, a You Shall Die Before I Die képében egy instant klasszikus született! Aztán már csak Ken Kelly festőművészt kellett előkeríteni a borítógrafikához, ő pedig a Vatikán freskóinak restaurálását hagyta félbe a Magnum Opus kedvéért! Mit is mondjak még ezek után? Dicsőség a Bátraknak!

Pontszám: 0