Devin Townsend: Empath

írta Dzsó | 2019.04.24.

Megjelenés: 2019

Kiadó: InsideOut Music

Weblap: https://www.hevydevy.com/

Stílus: progresszív metal

Származás: Kanada

 

Zenészek

Devin Townsend – ének, gitár, billentyűs hangszerek, basszus, programozás, hangszerelés, keverés, hangmérnök, producer


Elektra Women’s Choir Vancouver – kórus
Lords Of The Sound Symphony Orchestra Kiev – szimfonikus kíséret

Mike Keneally – gitár, billentyűs hangszerek, zenei rendező
Morgan Ågren – dobok
Anup Sastry – dobok
Samus Paulicelli – dobok
Nathan Navarro – basszusgitár
Elliot Desgagnés – ének
Steve Vai – gitár
Chad Kroeger – ének
Anneke Van Giersbergen – ének
Ché Aimee Dorval – ének
Ryan Dahle – gitár, billentyűs hangszerek
Josefa Torres Eyraud – ének, fotós
Adam "Nolly" Getgood – ének, hangmérnök, társproducer
Jessica Cope – ének, animációs rendező
Eric Severinsen – gitár, billentyűs hangszerek, ének, hangmérnök, kórusrendező
Mike “ZimZim” Zimmer – ének, operatőr
Jess Vaira – ének
Scott Reinson – gitár
Callum Marinho – síp, hangmérnök
Reyner Liam Johnstan Townsend – ének
Shaun Verreault – pedal steel gitár
Niels Bye-Nielsen – hangszerelés
Ron Getgood – narrátor

Dalcímek

01. Castaway
02. Genesis
03. Spirits Will Collide
04. Evermore
05. Sprite
06. Hear Me
07. Why?
08. Borderlands
09. Requiem
10. Singularity: Adrift
11. Singularity: I Am I
12. Singularity: There Be Monsters
13. Singularity: Curious Gods
14. Singularity: Silicone Scientists
15. Singularity: Here Comes The Sun!

Értékelés

Hetek óta jóformán csak ezt a lemezt hallgatom, ez megy az autóban és itthon, ezt hallom akkor is, ha csend van, már álmomban is felbukkant néhány részlete. Egyetlen oka van annak, hogy ennyire alámerültem az anyagban, mégpedig az, hogy első hallásra 10 pontot akartam adni rá, 10 pontot adni pedig olyan, mint Istent játszani, ahhoz meg hogy jövök én? Persze minél többször hallgattam meg az albumot, annál erősebb lett a meggyőződés, hogy valami olyasmi született, ami nem jön szembe minden évben, sőt! Azt hiszem, hogy beleillik abba a cikluselméletbe, amely szerint tízévente születnek történelminek számító progresszív konceptalbumok: 1969 – ’Tommy’ (The Who), 1979 – ’The Wall’ (Pink Floyd), 1988 – ’Operation: Mindcrime’ (Queensrÿche), 1999 – ’Metropolis Part 2: Scenes From A Memory’ (Dream Theater), aztán csend… egészen mostanáig!

Devin Garrett Townsendre Steve Vai ’93-as ’Sex And Religion’ lemezén kaptam fel a fejem először, az akkor 21 éves zseni volt az előadója a mélyenszántó anyag énektémáinak, illetve egy dalnak a szerzője is. Azóta ez már a 24. stúdióalbuma, beleértve a Strapping Young Ladet, a Casualties Of Coolt és a Devin Townsend nevet tartalmazó mindhárom formációt, plusz közreműködik – különböző szerepekben – még 68 albumon a Pendulumtól Ihsahnig, Soilworkön, Gojirán és Rammsteinen át, szóval az életmű Steve Vai egykori választását igazolja.

Devin Townsend az anyag elkészítésének hátteréről elmondta, hogy olyan kreatív energiák munkálkodtak benne, amiket a saját neve alatt akart felszabadítani, és – a címhez hűen – a zenével gondolatokat közvetíteni.

Az ’Empath’ nem egy összefüggő történetet mesél el, hanem egymással szoros összefüggésben lévő kérdéseket tesz fel egy tíztételes mentális utazás során, maga a szó is a gondolatolvasásra utal. Egy képzeletbeli óceánon sodródó emberrel vonható párhuzam, aki egy szigetre vetődve szembesül ezekkel a nagy kérdésekkel és a végén választ talál. Kicsit olyan a megközelítés, mint az Ember tragédiájában, szóba kerülnek az emberi lét drámái, életigenlés, énkeresés és énazonosság, hit és hitetlenség, kétségbeesés és remény, útkeresés, fájdalom, harag, az élet körforgása. Nagy alámerülés ez az emberi elme mélyébe, ahol megvilágosodás és elmebaj, káosz és harmónia, igenlés és tagadás egyaránt jelen vannak. A megjelenítéshez olyan zenei eszköztárat választott Devin Townsend, ami elegye mindannak, amivel pályája során operált, ahogy ezt jó előre be is ígérte. A végeredmény egy operaelemeket is felvonultató, látványosan színes mozi, egy teátrális, eklektikus musical lett, tele óriási dallamokkal, súlyos borulatokkal, virtuóz megoldásokkal, egy 45 tagú kórussal és egy komplett szimfonikus zenekarral.

A közreműködő zenészek nagy száma mindig elgondolkodtat, de erre Tim Bowness egy interjúban megadta a választ: az adott dal hangulata határozza meg, hogy milyen hozzáállású zenészre van szükség az eljátszásához. Itt mégis mintha túlzásokat látnék, mert a Genesist pl. 3 dobos játszotta fel, az énekesek között megtalálható a stúdióoperatőr, a fotós, az animációs rendező, sőt Devin 12 éves fia is, már vártam, hogy a takarítónő milyen szerepet fog kapni. A stáb magja persze vagy nagyon nagy név, vagy „csak” nagyon nagy zenész Devin belső köréből, a nagyon nagy név kategóriában felbukkan Mike Keneally, Chad Kroeger, Anneke Van Giersbergen és Steve Vai, akinek a hatása tetten is érhető a lemezen.

Nem kerülhető meg, hogy az egyes dalokról is szó essen, mert úgy teljes a kép. A Castaway Hawaii-hangulatú gitárfinomsággal indít Jeff Beck stílusában, amibe beleúszik a csodálatos vancouveri Elektra női kórus, hogy pár hang erejéig még a magyar himnuszt is megidézzék “áldd meg a magyart”, ez meg a katartikus Genesisbe úszik át, hogy időnként átadja a helyét a Strapping Young Lad-időkbe illő blastbeat orgiának. Lehet, hogy mégis indokolt volt a három dobos? A Spirits Will Collide valósággal rádióbarátnak tűnik utána a menetelős tempójával és Isten tudja, hány szólamú kórusával, meg Elliot Desgagnés hörgésével megtámogatva.

A staccato riffel indító teátrális Evermore-ban is nagy szerepet kap az Elektra és Elliot, na itt már elgurult pár pillanatra a gyógyszer, klisék kizárva! A Sprite csodálatos gitárszőnyegen utazik a maga egyszerű nagyszerűségében, míg át nem adja a helyét egy rövid időre egyfajta Jean-Michel Jarre ’En attendant Cousteau’-inspirációnak, de a dal zavaros vége jelzi, hogy valami nagyon más fog következni.

A Hear Me olyan kaotikus blastbeat tekeréssel indul, amiről a dobos Samus Paulicelli azt nyilatkozta, hogy élete egyik legkomolyabb kihívása volt eljátszani, ebbe a zúzásba olvad bele Anneke tündéri éneke és Chad Kroeger ordítása, hogy hol harmóniává szelídüljön, hol heavy wagneri kakofóniává vaduljon, megint Strapping Young Lad-módra. Óriási váltás ezután az operába illő Why Devin és Elektráék nagy közös alakításával. A hosszabb lélegzetű Borderlands Devin hangjával indul finomra hangolva, hogy aztán zajos meneteléssel átússzon egy madártávlatból felvett természetfilm csodálatos zenei aláfestéséhez, megint menetelés, átúszás Enya-inspirációba, majd lebegős effektparádéba. A Requiem a mentális utazás lezárása, de igazából inkább a Singularity című, utolsó monumentális blokk felvezetése, ami hat tételben összefoglalja mindazt, ami a lemez első kilenc számában történt zenében és mondanivalóban. Még nyomatékosabban, még mélyebben, még rapszodikusabban, még teátrálisabban, de rekviem nélkül, megtalálva a választ a végére, amit Devin és Anneke együtt énekelnek:

“Through the heavens, through the field
  Shine forever, shine on me
  A golden future is strong and free
  I'll shine for you if you shine for me
  If you can’t shine for you friend, please shine for me”.

Pontszám: 10