Gary Hoey: Neon Highway Blues

írta CsiGabiGa | 2019.03.19.

Megjelenés: 2019

Kiadó: Provogue

Weblap: www.garyhoey.com

Stílus: blues-rock

Származás: USA

 

Zenészek

Gary Hoey – gitár, ének, billentyűs hangszerek
Matt Scurfield – dob
A.J. Pappas – basszusgitár

Eric Gales – gitár (Under The Rug)
Josh Smith – gitár (Mercy Of Love)
Ian Hoey – gitár (Don't Come Crying)
Lance Lopez – gitár (Damned If I Do)
Joe Vitale – dob, orgona (Still Believe In Love) és orgona (Mercy Of Love)
Sandy MacDonald – orgona (Under The Rug)

Dalcímek

01. Under The Rug
02. Mercy Of Love
03. Your Kind Of Love
04. Don't Come Crying
05. Still Believe In Love
06. Almost Heaven
07. I Felt Alive
08. Waiting On The Sun
09. Damned If I Do
10. Living The Highlife
11. Neon Highway Blues

Értékelés

Éjszaka az országúton. Mi lenne jobb zene a kocsiba, mint egy blues válogatás? Vagy egy olyan lemez, mint Gary Hoey új anyaga, mely önmagában biztosítja a változatosságot. Villognak a neonfények az estében, és én figyelem a szélvédő mögött felvillanó jeleket. Gyönyörűek!

Ott van mindjárt a kék, a szomorúság színe, a blue a lassú bluesoké. A Mercy Of Love egy lassú, elnyújtott blues, melyben a hazánkban már kétszer is járt Josh Smith felelget Hoey szólóira. Nem mindennapos a két gitáros összecsapása. Elképzeltem, hogy legközelebb Smith magával hozza Hoey-t is az európai turnéjára, és megismerteti az öreg földrészt is az Amerikában igen népszerű gitárossal. Olyan élményben lehetne részünk, mint tavaly, amikor Henrik Freischlader és Ben Poole turnéja nálunk keresztezte egymást.

A másik nem túl vidám blues az Albert Collins stílusában fogant Don't Come Crying, melyben a Hoey kontra Hoey duó mutatja meg, hogy a vér nem válik vízzé, a tehetség igenis öröklődik a génekben. A felvétel készültekor 16 éves Ian Hoey igazi apja fia, igazából nem is nagyon lehet megkülönböztetni, mikor ki szólózik. A szöveg pedig azokról az emberekről szól, akiken megpróbálsz segíteni, de aztán egyre többet és többet akarnak: „Don't come crying to me, when your money's all gone.” Tipikus sorismételgetős blues, amit a sorvégi színező virgák tesznek felejthetetlenné.

A piros neonfény a gyorsabb tempójú, ún. roadhouse bluesoké. A szenvedély, az energikusság színe. Az Elmore James stílusú, slide gitáros szólókkal megspékelt, galoppozó bluesoké. Gondolj a Hobo Blues Band 3:20-as bluesára, és helyben vagyunk. Gary Hoey bluesimádata igazából akkor mélyült el, amikor beleszeretett a rezonátor gitárba, a slide szólókhoz többnyire azt használja. Stevie Ray Vaughan is sok ilyen típusú dalt játszott. A Your Kind Of Love dallamvezetéséről Takáts Tamás Változtass, csak egy kicsit dala jutott eszembe. A Damned If I DoLance Lopez játékával megfejelve – még egy kis texas blues (ZZ Top) lüktetést is kap. A Still Believe In Love megint inkább Albert Collins vonalán mozog, ám most a gyors dalokat erősíti. A Too Tired vagy a The Blues Is Alright feldolgozásokat Gary Moore lemezeiről ismerhetjük, mindkettőben Albert Collins volt a segítőtársa. Ezek mellé sorakozik a Gary Hoey-dal is.

A bíbor a rockosabb dalokat szimbolizálja. Igaz, inkább a bluesközelibb Led Zeppelin hatásait érzem az I Felt Alive-ban, pláne a Living The Highlife-ban, nem a Deep Purple-ét, bár utóbbi szerzeményben némi southern rock beütés is van. Nem mintha ettől rosszabb lenne, sőt! Hoey persze nem egy Plant, de szerencsére nem is akar az lenni. Csak a riffekben idézi meg kedvenc rockzenekarát. A szólók pedig a sajátos stílusában szólnak, amivel annak idején feldolgozta a Hocus Pocust vagy a Low Ridert is, semmi esetre sem el-Page-eltek.

Hoey, amint Huey-t játszik. Ez jutott eszembe az első dal kapcsán. Az Under The Rug mintha a Huey Lewis & The News Power Of Love-jának a blúzosított változata lenne, amolyan Jeff Beck stílusú feldolgozás, ahol még ráadásul Eric Gales is besegít a szólózásba. A két gitáros szólói elegánsan szövik át a dalt. Mi is lehet a bíbor és a piros között? Rózsaszín? A nyitódal talán ilyen.

A nyugodtság színe a barna, a sárga pedig a fény színe. A régi időket idéző három instrumentális témája mind a fény körül forog (Almost Heaven, Waiting On The Sun, Neon Highway Blues), de egytől-egyig lassú, érzelemdús dallamok, szóval ezek talán sárgásbarnák. Van ilyen színű neon? Nem tudom, de képzeletben minden lehetséges. E dalokban ismét kiemelt szerepet kap a rezonátor gitár, főleg az utolsó, hawaii stílusú calypsóban.

Persze ezek a színek felváltva villognak, biztosítva az élvezetet és fenntartva a figyelmet, nem ilyen tematikusan, rendszerezetten, akkor odalenne a zeneiség, mintha skálázást hallgatnék a dallammá formálódó, oda-vissza ugráló hangok helyett. Szerencsére erről szó sincs. A neonfények dolga, hogy magukhoz vonzzák a tekinteteket, ez a neon színű blues pedig a füleket készteti hegyezésre.

Az amerikai gitárosnak 1989-ben jelent meg az első lemeze, igaz, azon még a Satriani-vonalat erőltette, a dallamgazdag instrumentális zenét, 2005-ig ragaszkodott is ehhez az instrumentális vonalhoz, azon belül azonban csinált filmzenét, karácsonyi dalfeldolgozásokat (amolyan instrumentális Trans-Siberian Orchestra volt), és szörf rockot. A 2006-os 'American Made' lemezén kezdett énekelni, addig inkább a hangszerét énekeltette, előbb kissé megkésett grunge-os beütésű modern metalt, de már azon a lemezen is volt egy-két bluesosabb tétel, ez némileg erősödött az 'Utopia' albumon, majd a 2013-as 'Deja Blues lemezen teljesedett ki. Tetkóit fehér inggel és fekete zakóval takarta el, nemcsak zenéjében, de fazonra is kezdett Joe Bonamassára hasonlítani. A 2016-os 'Dust & Bones' kevésbé fogott meg, ám a 2019-es 'Neon Highway Blues' változatosságával magával ragadott.

Pontszám: 9