Beast In Black: From Hell With Love

írta CsiGabiGa | 2019.02.08.

Megjelenés: 2019

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://beastinblack.com/

Stílus: melodic power metal

Származás: Finnország

Dalcímek

Értékelés

Azt mondják, egy újszülöttnek minden vicc új. Még a rossz vicc is. A jó humorista viszont mindig arról volt megismerhető, hogy a rossz viccből is ki tudta hozni a legtöbbet. Az egy rossz vicc, hogy Anton Kabanen úgy írja a slágereket, mint Dieter Bohlen, az énekes, Yannis Papadopoulos pedig Thomas Anderst megszégyenítő fejhangon adja elő ezeket. És mégis működik! Mert azért nem olyan egyszerű a helyzet, hogy Antont ledíterbólenezem, Yannist pedig letomaszanderszezem és kész. Ennél azért jóval árnyaltabb a kép.

Egyrészt Dieter Bohlen egy zseniális dalszerző és producer volt a '80-as években, a legnagyobb hibája az volt, hogy annyi dalt írt, hogy a hangszerelésre már nem fordított figyelmet és egy idő után ugyanazt a kaptafát rakta minden dal alá. Anton Kabanen hihetetlen dallamérzékkel van megáldva, nemcsak Dieter Bohlen és Desmond Child szellemét egyesíti, de szinte tiszteletbeli svédnek is fogadhatnák, az ABBA és a Roxette slágergyárát megszégyenítő dalcsokrot rakott le az asztalra. Ám hangszerelésében változatos anyagot készített.

Másrészt Yannis fejhangja valóban eléggé hasonlít Thomas Andersre, de mellette tud még néhány másik hangszínt is, amire viszont muszáj elismerően csettinteni. Igazság szerint Yannis egyedül megoldja azt, amihez az Amaranthe-nek három ember kellett. Amikor először láttam a Blind And Frozen klipjét a neten, azt hittem, a filmben szereplő hölgy énekli a dalt. Ami nem is volt nagyon buta feltételezés, hiszen Kabanen előző Beastjében, mellyel most vívja Battle-jét, női énekes volt. Sőt, Yannisnak van egy nagyon metalos, Rob Halford-szerű magasa is, amivel a keményebb részeknél lép elő.

A dallamok hihetetlenül ragadnak az ember fülébe, sokkal jobbak, mint az első lemezen, ahol azért a 3-4 slágeren kívül a többi dal nem nagyon maradt meg. Van bennük heroikus metal a Manowar szövegeire kikacsintó This Is Warban, Europe ihletésű dallamos metal (Heart Of Steel), Judas Priest keménységű heavy metal (Cry Out For A Hero), de a NightWishmastert is kölcsönvették a közös turnén (Repentless), sőt a Bon Jovinak is megüzenték, hogy „rossz nevet adtál a dalodnak” (You Give Song A Bad Name). Na igen, Jon Bon Jovi a fél f@szát odaadná, ha a Sweet True Lieshoz hasonló gigaslágert tudna írni manapság. Neki utoljára 19 éve sikerült (It's My Life).

A két előzetes dal (Sweet True Lies, Die By The Blade) magasan a lemez legjobbjai, ha választanom kéne, még a nyitó Cry Out For A Herót és a záró No Surrendert tenném melléjük. Az első lemeznél sokkal jobb anyag született, nemcsak a dallamok fogósabbak, a gitárszólók is változatosabbak. Amivel igen sokáig kellett barátkoznom, az a gagyi szintetizátor intrók használata. Némelyik valamelyik nyolcavanas évekbeli Commodore 64 játék zenéjére hasonlít, a másik hangszíne a Da-da-da monofónikus Casio szintetizátorára emlékeztet, míg van olyan, amiről a Miami Vice, vagy valami hasonló korabeli filmsorozat zenéje jut eszembe.

Az Unlimited Sin konkrétan az előző lemez Crazy Mad Insane-jének hibájába esik, egy szintiszóló bontakozik ki a dal zenitjén (Aldo Nova Twitch című dalában hallottam ilyet a '80-as évek közepén), ami koncerten samplerről fog menni és a két kiváló gitáros élőben unatkozik rá. A címadó From Hell With Love-ban viszont tetszett, ahogy a Commodore 64-es szintitémát átveszi a két gitár és mennyire más jön ki belőle. Szóval ezeknek a szinti-intróknak nem értem a szerepét – pláne hogy élőben samplerről megy –, de ha ez kell ahhoz, hogy a rockzene újra arénákban dübörögjön, lenyelem a békát. A mai felgyorsult világban talán ez a metal jövője? A fiatalok körében nagyon népszerű. Talán azt sem tudják, mi az a Modern Talking, úgyhogy el lehet sütni nekik a régi vicceket felturbózva. Az egy hónap alatt 1 millió megtekintés (Die By The Blade) mindenesetre sokatmondó. Ha már dallamos metal, akkor valahogy így kell csinálni. Még akkor is, ha az ember úgy érzi, hogy ez a metal iránti szerelem kiárusítása.

Anton Kabanen is jó gitáros, de Kasperi Heikkinen meg egyenesen klasszikus! Neoklasszikus. Mármint a játékstílusa. Már az U.D.O.-ban is remekül ellenpontozta Andrey Smirnov bluesos gitározását. A malmsteeni virgák és a remekül adagolt dallamszólók, melyek sokszor ikergitárszólóba csapnak át, a magamfajta vén rozmárok figyelmét is fenntartják. Kár, hogy annyira rádióbarátra vannak faragva. De hát rádióbarát az egész muzsika. Na, nem magyar rádió… bár 10 év múlva lehet, hogy felcsendül a Retróban a Bon Jovi mellett (vagy helyett). A finn-magyar barátságot ápoló ritmusszekció (Molnár Máté, Atte Palokangas) nem nagyon tud villogni, teszik a dolgukat, darálják a kíméletlen ritmust. Az anyag egyébként nagyon jól is szól, a borító meg pont annyira táplálkozik a nyolcvanas évekből, mint a zene. A Pokolfajzatok nevű zenekarommal nekünk is hasonló grafikai ötleteink voltak a nyolcvanas évek első felében.

Pontszám: 9