EVIDENCE ONE: Sky Is The Limit
írta JLT | 2007.06.16.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Az Evidence One-al történő megismerkedésem a tökéletes véletlen műve. Ahogy lapozgattam kedvenc weboldalaimon, beleütköztem egy névbe. Carsten Schultz neve nagyon ismerős volt, de nem tudtam, hogy honnan. A dolog nem hagyott nyugodni és elkezdtem kutakodni, hogy honnan is ismerős: rá is akadtam a Domain nevű csapatra, ahol Carsten énekelt. Amit azon a lemezen hallottam, rávett, hogy ismerkedjek meg Carsten-el és másik bandájával is. Az előző korong, a Tattoed Heart nagyon bejött, sőt, minden idők egyik legjobb lemezének tartom a melodikus metal műfajában. Azon a lemezen 5 ember tökéletes munkája hallható, köztük a mai mezőny (egyik) legjobb énekesével. Ha százszor nem hallgattam meg azt a lemezt, akkor egyszer sem. Ezek tudatában gondolom, mindenki számára érthető, miért is vártam ezt a lemezt olyan nagyon. A csapat harmadik nagylemeze a Sky Is The Limit, és elöljáróban azt mondhatom, hogy a legjobb munkájuk. Nem mintha rosszak lennének az előző anyagok, sőt, egyszerűen ez az album tökéletes. Hibátlan. Mesteri. Az igazat megvallva kicsit féltem, mivel a zenekar agya és megalkotója, Robby Bobel távozott a csapatból, és ez a tény engem nagyon kétségbe ejtett. Robby egy mega-gitáros, fantasztikus dalszerző, akinél jobb germán gitárost nem ismerek. Amit a Frontline nevű csapatban gitározik, az fenomenális. Szóval egy általam nagyon elismert és becsült muzsikus távozott a társulatból, átadva a helyét Jorg Wartmannak, akiről én semmit nem tudtam. Ez a tény keltett bennem nem kis félelmet aziránt, hogy a fő dalszerző hiánya milyen hatással lesz az amúgy tehetséges csapat munkájára. Szerencsére félelmem alaptalannak bizonyult. Részben Robby azért pár nótát "hagyott örökül" társaira, valamint Schimmer és Schultz kreativitása nagyobb teret nyert. És kreativitás itt van. Wartmann tökéletesen működik együtt Schimmer-el, riffjeik, témáik remekül szólnak, látszik, hogy dalírásból és gitározásból ők sem a pótvizsgán mentek át. Rosszat nem tudok mondani rájuk, dalaik egyszerűek, mégsem primitívek, könnyen befogadhatóak, szólóik nem öncélúak, nem játszák az agyukat egy gitárral a nyakukban, röviden ízlésesek a témáik és szólóik. A ritmus szekció is bitang erős alapot ad a nótáknak, a jordán származású dobos, Rami Ali egyike a fiatalabb generáció egyik legtehetségesebb ütőseinek. Már a Frontlinban és a Tattoed Heart lemezen is bizonyított, és ezen a lemezen is megbízhatóan teljesít. Ha nem is rendelkezik még Cozy Powell-i tudással, minden adva van esetében, hogy a nagy előd és példakép nyomdokaiba léphessen. Pontos, precíz, kellően technikás és dinamikus, semmilyen tempó nem okoz gondot neki, és koncerteken pedig igazi show man, a piros szakállával igen mókásan néz ki. És akkor a mega-torok, Carsten Schultz, a"Gyík" (Carsten beceneve a "The Lizard"). Örök hálával tartozom Garael barátomnak azért, amiért fölhívta a figyelmemet erre az emberre. Joe Lynn Turner hangjába "szerettem" így bele. Elképesztő hangterjedelem, kellő szikárság, kiváló dallamérzék és csodás egyéniség, ami jellemzi őt. Hölgyek körében is igen népszerű, lévén, hogy férfi modellszerű külsővel rendelkezik. De én a hangjáért rajongok érte. A nyitó és egyben címadó tétel rögtön egy jól eltalált tempójú alkotás, keményen riffelnek a gitárok, amolyan "modern hangzású Skid Row" szerű dal, ne hiába a srácok gyökerei a 80-as évek melodikus hard rockjában is keresendőek. Ám a német heavy metal csapatok keménysége is velük van. Mesés keverék ez! A heavy metal-os vonalat erősítendő a Mr. Madness című dögös, tempósabb nóta. Carsten előveszi mélyebb orgánumát is, de a magas, tiszta hangjai is megcsillannak, főleg a nem túl komplex szövegű refrénben. Az érdekes című Luxury Of Losing Hope egy tipikus, menetelésre és fejrázásra ingerlő dal, ha a dallamok nem lennének jellemzően Evidence One-osak, akkor akár egy Accept nóta is eszembe jutna róla. A Won't Sleep Alone egy lassabb, már-már balladába hajló alkotás, de azért nem egy könnyfacsaró mű, inkább egy kicsit visszafogottabb dal az előző 3 tétel után. Ki kell emelni a mennyi refrént, ezekben igencsak erősek a srácok. Az ötödik nóta a Propaganda címet viseli, ami megint csak a heavy vonalat erősíti, a gitárok reszelnek, mint a ráspoly, a ritmus szekció is odateszi magát, és Carsten is szép dallamokat kanyarít a számba. A már említett melodic rock és heavy metal keveredésének egyik remek példája a Cant Fight The Past, ami a Bonfire vagy a Tyketto vonalán mozog, hiába a Bonfire a fiúk egyik kedvenc bandája. A következő tétel az ismét csak egy ötletes című mű Gallery Of Broken Glass. A lemez lendületesebb nótái közé tartozik, amit Carsten itt művel, azt nem tudom szavakba foglalni Ezt hallani kell! A Rain Road című számból számomra a már sokat dícsért refrén és az énekdallamok maradtak bennem, érzek egy kis Sinner-es hatást a nótában, ami számomra pozitív dolog, hiszen Matt Sinner és csapata nagy kedvencem. Mindmines címre keresztelték a srácok a korong kilencedik track-jét, ami egy frankó gitárszólóval indul, amit egy bivaly erős riff követ, majd kibontakozik egy izgalmas, nóta. Sok dalnál előre tudom, hogy mi is fog következni, itt ez nem történt meg szerencsére. A záró akkord a Raging Winds egy csodás dallamokkal teli nóta, a gitárok remek témákat prezentálnak. Nem komplex, nehéz témák ezek, inkább csak nagyon élvezetesek.
Legutóbbi hozzászólások