Freedom Call: Dimensions

írta Tomka | 2007.06.15.

Megjelenés: 2007

Kiadó: SPV/Steamhammer

Weblap: www.freedom-call.net

Stílus: power metál

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

A Freedom Call azon power metál együttesek sorába tartozik, akik sajnos a metál klisék által definiált világukat nem érezték elég tágas mozgástérnek kreativitásuk maximális kiéléséhez. 2005-ös The Circle of Life cí­mű lemezükkel a modern í­zek tárházából merí­tettek, próbálták feszegetni saját korlátaikat. Ez pedig, valljuk be, nem áll jól egy klasszikus speed/power metál bandának, akik alapvetően a régi nagy öregek - nevezetesen a Helloween és a Gamma Ray - ötleteit és zenei megoldásait porolják le, és hasznosí­tják újra. Ezzel egyébként még nem is lenne probléma egy sablonokra épülő zenei műfajban (bár az eredetiség hiányának olyatén fokáról tanúbizonyságot tenni, mint a fentebb emlí­tett lemez számcí­mei esetén, nem kis teljesí­tmény: ha pedig "tisztelgésnek" szánták a nagyok előtt, akkor ennek választhattak volna más formát is). Félreértés ne essék, személy szerint szeretem a bandát, mindössze annyit várok el az ilyen "archaizáló" együttesektől, mint egy jó kis B-kategóriás horror filmtől, hogy azt nyújtsa, amit elvárnak tőle, és ne próbáljon meg az eredeti, mellesleg jól bevált recepten változtatni, hanem annak folytonos újraí­rásával, variálásával tartsa meg a rajongóbázisát, aki ezért cserébe majd nem fog ferde szemmel nézni rá. Mindehhez a változtatáshoz azonban még hozzájárult az "élet nagy kérdéseit feszegető" album esetén egy ilyen nagy fához szükséges fejsze hiánya, magyarul kifogytak a fogós refrének és témák muní­ciójából, ami még egy okként funkcionált abban, hogy a Freedom Call további munkásságát csipetnyi kétkedéssel szemléljem, í­gy a soronkövetkező Dimensions kapcsán is fokozott ódzkodással vettem kezembe a korongot, hiszen pont az olyan bandáknál lehet félteni a produkciót, amelyhez mélyebb kötődés fűz. Őszinte meglepetésemre, Chris és bandája visszatért a jól bevált fordulatokhoz - pedig még í­géret sem hangzott el rá. Ez a különbség, a nagyhangú "a következő lemezzel visszatérünk a gyökerekhez, mert akkor mindenkinek jó lesz" reklámszlogenek, amik általában nem valósulnak meg, és a csendben "reformálók" között; ahogy látjuk, az FC is közéjük tartozik. Valószí­nűsí­thető, hogy ők is érezték, hogy az előző lemezzel kissé mellényúltak, még ha esetleg a kommerciális hullámokat meg is lovagolhatták, és most, két évvel később, a Dimensions-al a jól bevált FC formulához tértek vissza. Újra azt a bájosan naiv, gondtalanul boldog és giccses zenét hallhatjuk a lemezen, amiért a rajongók (meg)szerették Dan Zimmermann együttesét (aki mellesleg a Gamma Ray dobosa, í­gy talán nem is olyan meglepő a "nyí­lt múltidézés"). A különböző dimenziók első kapujának feltárása azonban még sajnos nem kecsegtet önfeledt szórakozással, ugyanis a Demon's Dance egy tökéletesen céltalan, semmitmondó intro, ráadásul két percig is kihúzza a szimfonikus, sokat sejtetni akaró, de annál kevesebb mutató zenéjével, ráadásul a jó öreg narrátor bácsi is bejelentkezik egy kis esti mesemondásra még a pizsilövés előtt. Szerencsére az igazi nyitónóta a lemez egyik legjobb dala, az Innocent World ugyanis tökéletes esszenciája a már fentebb emlí­tett stí­lusjegyeknek - hálás ez a zene, ugyanis kikapcsol minden más működési funkciót, és egy rózsaszí­n, ténylegesen ártatlan mesevilág dimenziójába röpí­ti a hallgatót (zárójelbe jegyezném meg, hogy mindennek van határa, a gyerekkórust igazán kihagyhatták volna, még akkor is, hogy természetesen az ártatlanságról mindenki a gyerekekre asszociál, de ez mégiscsak egy power metál lemez - ráadásul a Stormwitch már ellőtte ezt a puskaport pár éve). A United Alliance ugyanott folytatja, ahol az előző nóta abbahagyta, a manowar-szerű, kissé primití­v, darálós verzét mézédes refrénnel ellenpontozzák, amit a bekiabálós csordavokálokkal szakí­tanak meg néha - mégiscsak tudtunkra adják azért, hogy kinek a zenéjét halljuk. Szinte bármibe lefogadnám, hogy a Mr. Evil standard koncertnóta lesz, a maga egyszerű énektémájával és párszavas refrénjével közönségénekeltetésért ordibál. Habár "magáról a gonoszról" énekel Chris itt, a verze rész mégis olyan gyönyörűre sikerült, hogy majdnem megkönnyeztem. A Queen of My World először nyí­ltan punkos dobtémájával, majd a döngölősebb verzéjével, szaggatott gitártémáival hí­vja fel a figyelmet, amik természetesen feloldódnak a megszokott speedelésben és duplázásban. A Light Up The Sky perfektül illeszkedik a klisék sorába, szerencsére itt még azért bőven vannak ötletes melódiák, ellentétben a következő, a "kötelező lassúszám" rubrikáját kipipáló Words of Endeavour-al, ami sajnos, bár talán nem olyan meglepő módon, teljes mértékben érdektelenségbe fullad; szerencsére feltalálták a Skip gombot is ilyen esetekre. A Blackened Sun mintha csak a The Circle of Life-ról maradt volna le, szerencsére a jobbik kategóriából, ugyanis ezzel mutatják, hogy lehet azt a stí­lusirányzatot érdekfeszí­tően is művelni, bár azért a verzék sajnos nem jellemezhetők a fülbemászó jelzővel. Úgy látszik, a heavy metál együttesek még nem tanulták meg, hogy az egyszavas refrének csak Dio mesternek állnak jól, de neki is inkább kevéssé, mint többé: a cí­madó Dimensions ékes példája ennek, szerencsére ezt nagyon jó kis szintitémával ellensúlyozzák, illetve Chris a verzék alatt gyönyörű dallamokat produkál - kár, hogy a lemezeken hallható teljesí­tményét élőben nem tudja visszaadni. A My Dying Paradise sem hoz semmi újat az eddigiekhez képest, nem mintha elvártuk volna, az album vége felé megfelelően tartják a szí­nvonalat, a gitárosok darálnak, Zimmermann ropogtatja a géppuskáját, Chris pedig ismét gondoskodik a fülbemászó dallamokról. A Magic Moments egy kissé rockosabb attitűdöt mutat, ami be kell vallani, egész jól áll a német srácoknak, esetleg ezt a következő albumon jobban ki lehetne dolgozni, és variálgatni. Az album utolsó száma, a Far Away még tartogat egy slusszpoént, hiszen személyében az együttes eddigi munkásságának talán "legbohémabb", ezzel párhuzamosan egyik legbugyutább, de kétségkí­vül nagyon megkapó számát üdvözölhetjük. Ezen a lemezen szerepel először Lars Rettkowitz gitáros és Armin Donderer basszeros, akiknek teljesí­tményére nem lehet panasz, bár a világot se fogják megváltani. A gitárszólók hozzák az elvárt szí­nvonalat, felváltva "virgáznak", vagy egy dallammotí­vumot reprezentálnak, de ez már alapkövetelmény egy heavy/power bandánál.

Pontszám: 8