The Tangent: Proxy

írta Lacc | 2018.11.15.

Megjelenés: 2018

Kiadó: InsideOut Music

Weblap: www.thetangent.org

Stílus: progresszív rock

Származás: Anglia

Dalcímek

Értékelés

Alig telt el egy év a ’The Slow Rust of Forgotten Machinery’ album óta, a The Tangent legénysége máris új anyaggal örvendezteti meg a klasszikus progresszív rock fanokat. Bár jómagam inkább a modernebb hangzásokért rajongok, időről időre azért sikerül meglepnie engem is egy-egy régi korokat megidéző formációnak, ilyen volt anno Big Big Trainék ’English Electric Full Power’ albuma. Azt nem tudom, hogy ezúttal is miért éppen egy angol zenekarba szerettem bele, de amikor azt írom, hogy rengeteg hasonlóság van Andy Tillison és David Longdon (BBT, ex-The Tangent) hangja között, nem túloztam egyáltalán.

A főleg billentyű- és basszusgitár orientált zenéért ezúttal egyedüliként Andy Tillison billentyűmágus/főnök felel, a dalok pedig a Karmakanic-kel (Jonas Reingold másik projektje) közös turné során íródtak, ezért is érezhetem a zenekar korábbi albumaihoz képest ezt az anyagot talán még organikusabbnak elődjeinél. Annak ellenére, hogy alapjáraton valóban nem igazán változott a The Tangent zenéje – hiába írnak a promó szövegben új irányról –, ezúttal érdekes elektronikus zenei megidézések kerültek a jazz, funky, ős-prog levesbe. Elég, ha meghallgatjuk az The Adulthood Lie-t, ahol a klasszikus prog rockot modern tánczene ritmusával ötvöző zenei folyamatok váltakakoznak DJ-koncerteket idéző tömeghype-olós fokozásokkal. Tillison szerzői vénáját dicséri a tény, hogy ezek a megidézések mind zeneileg, mind pedig tematikailag nagyon könnyen illeszkednek egymáshoz. Az album egyik fő témája ugyanis a zenei nosztalgiázás, illetve a kreatív továbblépés lehetősége, elsődlegesen egy olyan veterán szempontjából, mint ő, aki még érti, hogy mit is jelent valójában a „progresszív” kifejezés. A zenekarvezető szerint ezt az irányzatot egy nagyon komoly ellenkultúra szülte meg, amely teljes mértékben át volt itatva aktuálpolitikával, akármennyire is hangozzék ez furcsán a mai fiatal, apolitikus prog-generáció számára. Eme hagyományt ezen az albumon is híven őrzi a The Tangent, amikor a világhatalmak játszmáiról van szó a címadóban, vagy amikor kritizálják a modern fogyasztói társadalmat, persze a zenei paletta perspektívájából, Simon Cowell nevét felhozva, a záró Supper’s Off-ban.

Hangszeres szempontból Tillisonon és Reingoldon kívül érdemes kiemelni még Theo Travis szaxofonost/fuvolistát, aki nélkül nem igazán lehet elképzelni egy The Tangent-albumot, megkockáztatom, hogy hangzás szempontjából minimum annyira hozzájárul az ő játékstílusa a banda hangzásához, mint Jonas Reingold basszusjátéka. De nem feledkezhetünk meg Steve Roberts ízes dobtémáiról sem, vagy Luke Machin gitárosról, aki ezúttal ritkábban kap főszerepet, de amikor helyet kap, képes bizonyítani, hogy a gitározás a kisujjában van, bármelyik stílusban képes helyt állni, legyen az jazz vagy rock (vagy akár már-már a metal felé hajló pillanatok).

Pontszám: 8