Ann My Guard: Moira

írta Wardrum | 2018.11.06.

Megjelenés: 2018

Kiadó: Painted Bass Records

Weblap: https://www.facebook.com/annmyguard/

Stílus: underworld sorceress metal

Származás: Magyarország

Dalcímek

Értékelés

Sajnos vagy nem, eddig mindig elmentek mellettem az Ann My Guard felvételei, bár ezt bepótolni nem lesz akkora feladat, hiszen az itt tárgyalt ’Moira’ az együttesnek még „csak” a harmadik teljes értékű albuma. De ezt már rögtön egy olyan felhajtás övezi, ami mellett azért nagyon nehéz szó nélkül elmenni, ugyanis a lemez megjelenése előtt közvetlenül a zenekar már réges-régen túl volt árkon-bokron és Hollandiában turnézott, ahol több helyszínen is tekintélyes méretű közönségnek mutatkozhattak be. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a szélesebb körű nemzetközi ismertség kapujában állnak, ami egy magyar zenekar esetében mindig örömhír. A zenekar eredetileg Baumann Eszter projektjeként indult több, mint 10 éve, de igen hamar állandó tagság szerveződött a basszusgitáros-énekes hölgy köré. Bele-belehallgatva az eddigi munkáikba, erősen az az érzésem, hogy a ’Moira’ igen nagy mérföldkő számukra, abban a tekintetben mindenképp, hogy itt már egy teljesen letisztult és polírozott formában tárul elénk a zenekar stílusa és arca.

A már lassan megszokottá váló a capella bevezető után komiszan és sejtelmesen indít egy kis vékony hangú, gyermeteg énekléssel a Sacred I, de csak azért, hogy aztán azonnal az ember arcába lépjen egy nagyon vaskos nyitóriffel. Innentől kezdve a dal egy sodró és húzós hangulatú metalnótává válik, ragadós refrénnel, pogány, boszorkányos hangulattal, őrült ráolvasásokkal. Hatalmas ígéret egész albumra nézve és rögtön igazolása is annak a megállapításnak, hogy a zenekar ezúttal egy sokkal sötétebb, komorabb arcát fogja mutatni. Tény, hogy rögtön az egyik legerősebb dallal indít a lemez, de azért bőven lesz még tartalék.

A Mountain II remekül meglovagolja a kezdeti nekiiramodást, egy elég sebesen áradó lendületű kezdés után, kissé nyugodt verze után kirobbanó, rendkívül kellemes dallamú refrénbe torkollik. Ez a refrén kifejezetten Evanescence ízűre sikeredett, de ez egyáltalán nem zavaró, ugyanis az Ann My Guard inkább építkezik ezekből a hatásokból, nem pedig kopírozza őket. De az inspirálódás és a stílusok elegyítése szokás szerint nem ér semmit, ha ez nincsen megtámogatva jó és jegyezhető dallamokkal. Ebben szintén remekül teljesít a zenekar, sőt talán jobban, mint eddig bármikor: a lemez tele van rendkívül fülbemászó melódiákkal, szinte minden dalban akad egy-egy, vagy akár több ilyen pillanat és ez végig fenntartja az érdeklődést.

Hangzásban ismét előkerül a szépség-szörnyeteg dilemma, ugyanis Baumann Eszter törékeny és ártatlan hangja igen látványos kontraszt a sokszor hetedik húrig lemászó, harapós riffeléssel. Az én viszonyom ezzel a jelenséggel vegyes, sokszor zavarónak tartom a kettősséget, de tény, hogy ezen a lemezen fantasztikusan működik. Egészében nézve az album a közérthető slágeresség és a sötétebb, metalos hangulat között egyensúlyozik, ami egy nagyon kényes mutatvány, de a határozott ívű dalszerkezetek, a letisztult ötletek, valamint a ragadós dallamok kiválóan egyensúlyban tartják a kötéltánc során.

Ennek az egyensúlynak szintén jó megtestesítője az Elijah című dal, ami már inkább a rádióbarátság felé kacsintgat, de még bőven az elfogadható határvonalon belül.

A Roseblood egy kis pihenőt iktat be a sok vaskosabb tétel után, és igyekszik elandalítani lágy, akusztikus dallamaival és Eszter selymes hangjával. Azért írom, hogy igyekszik, mert a szépséges ikergitárszólótól eltekintve ez a dal igencsak keresztülfolyt rajtam, ami nagyjából áll az összes akusztikus jellegű dalra a lemezről. Ezekben a nótákban valahogy még nem sikerült ráérezni arra, amit a metalosabb dalok már markánsan birtokolnak. Nincsen bennük az a plusz, a rabulejtő és mindenek felett álló dallam. Nem rossz dalok, de az áttörés még várat magára.

Következik ezután a Metera című, átvezető-jellegű varázslás, ami az album során először a Dead Can Dance-t juttatta eszembe a maga ködös misztikumával. Ez egyben egy nagy felismerés is volt számomra, ugyanis ha ebben a zenekarban van hajlam az ehhez hasonló tejfehér ködben gonolygó képek megfestésére, akkor talán érdemes lenne még felfedézeseket tenni ebben az irányban. Igen jól áll nekik ugyanis. Nem mondom, hogy Baumann Eszter hangja felröppen Lisa Gerrard magasságaiba, de a hajlam az hallhatóan ott van benne, csak ki kell csalogatni. A Metera pedig felvezetés volt a lemez, vagy inkább – számomra – az év egyik legnagyobb slágeréhez, az Echo-hoz. Ebben a dalban összesűrűsödik minden, ami érdekessé teheti a zenekart a közeljövőben, a tölgyfavasgtagságú riffek, az érzelemgazdag éneklés, a fantasztikus témaválasztás és az okkult hangvétel, a magyar nyelvű közjáték, mindez megtámogatva egy profi és szuggesztív klippel. Egyértelműen a lemez legfényesebb dala, amit bátran, sőt büszkén oda kell tenni bármelyik nemzetközi produkció mellé.

Ezután a The Day I Die kissé súlytalannak érződött számomra, főleg a kezdés miatt, de a dal második felére szépen összeszedi magát és több emlékezetes pillanatot is felvillant. De ez sem ment meg attól az érzéstől, hogy az Echo után kicsit leül a lemez hangulata, már nem jön semmi olyan, ami a falhoz csapna. Ebbe a mintába illeszkedik a The Raven, ami ismét egy akusztikus dal gitárokkal, és vonósokkal, valamint egy igen erős folk hangulattal, amivel sosem tudtam igazán megbarátkozni, így nekem ez már a fáradtság jele, ami a lemezek vége felé szokott jelentkezni. Persze meg kell hagyni, hogy aki jobban vonzódik a folk zenéhez, nagyon hamar a szívébe zárhatja ezt a dalt, profizmusában nem marad el a többi tételtől. A fáradtság és kifáradás érzését erősíti számomra a záró, Morpheus című tétel is, ami egy kifejezetten lassú, vontatott dal, ami bár jól áll neki – a vége felé még a H.I.M. is eszembe jutott referenciaként –, de a dal sajnos nem elég izgalmas. Egy album zárásaként – ami olyan bombákat robbant, mint a Sacred I vagy az Echo – én azért nagyobb tűzijátékot vártam volna a végére.

A zenészek teljesítményét semmilyen rossz szó nem érheti, Baumann Eszter kellemes, hol vaskos, hol törékeny orgánuma magabiztosan uralja el a lemezt, basszusgitár játéka precízen simul bele a hangzásképbe.  Varga Krisztián és Bárkányi Benjámin gitárjai sokkal karcosabban szólnak, mint az előző lemezen, ez nagyon jót tett az új anyagnak, de úgy érzem, sokszor visszafogják magukat, a gitárszólamok elbírnának egy kis plusz fűszert, ami pedig hallhatóan benne van a kezükben.

Ugyanezt tudom elmondani Tobola Norbert dobjairól. Tudom én is, hogy a kevesebb néha több, de egy kis tűzijátékkal, agyasabb megoldásokkal nagyon markáns arcot lehet adni egy lemeznek. Egyikük teljesítménye sem ad okot a panaszkodásra, de a határozott arcél még nem villan ki a játékukból. Vendégművészként lemezen Csontos Pétert hallhatjuk, aki, amikor éppen nem csellóját húzza, a The Voidot erősíti billentyűivel. Érdekesség továbbá az is, hogy a lemezen hallható fuvolasávokat maga az énekesnő játszotta fel, aki nem csak a basszusgitáron érzi magát otthon, ha hangszerekről van szó.

A lemez vége felé az én lelkesedésem egyre alább hagyott, de azért nem merült ki teljesen, az első, karcosabbik részén található tételek miatt ugyanis a ’Moira’ által nyújtott élmény igazán kellemes és maradandó. Nagyon-nagyon jót tett az a misztikum és az az érzelemgazdag metalos él, amit kidomborít a lemez, ezen az úton haladva a következő etapban már egészen biztos egy olyan munkát hallhatunk, ami még annyi kevés kívánnivalót sem fog maga után hagyni, mint a 'Moira'.

Pontszám: 6.5