The Trousers: Invisible Darkness

írta Hard Rock Magazin | 2018.10.18.

Megjelenés: 2018

Kiadó: Music Fashion

Weblap: thetrousersband.com

Stílus: vintage rock

Származás: Magyarország

 

Zenészek
Kőváry Zoltán – ének, gitár Locke Péter – gitár Lázár András – basszusgitár Gulyás „Samu” Antal – dob
Dalcímek
01. Spinning The Wheel 02. You Got Me Rollin' 03. Drowning In Numbers 04. The Swamp 05. Dancer From The Dance 06. Bad Luck And Trouble 07. Going Inside My Mind 08. The Worst Is Yet To Come 09. Done For Good 10. Five Miles High 11. Here Comes The Light
Értékelés

A hazai könnyűzenében – akárcsak a rock ’n’ roll berkein belül általában – szinte egy másodpercre sem áll meg a nyüzsgés és az élet. Folyamatosan mutatkoznak be újabb és újabb nevek, valamint ígéretes tehetségek, így majdnem minden napra jut egy-egy nagyobb projekt és friss anyag, amely kisebb-nagyobb, már befutott, vagy jelenleg feltörekvő zenekarokhoz köthető. Ebből az áradatból méltán emelhető ki az ötödik studióalbumával jelentkező magyar formáció, a The Trousers, melynek tagjai – ahogy azt már az elnevezés is sejteti – a klasszikus és hamisítatlan vintage rocknak szentelik a munkásságukat. Utoljára 2015 adott ki nagylemezt az együttes ’Mother Of Illusion’ címmel, az új ’Invisible Darkness’ névre keresztelt albumuk pedig az NKA támogatásával és a Music Fashion kiadó gondozásában jelent meg, javarészt 2016-ban született szerzeményekkel. Ahogy már a korábbi dalokon is érződött, úgy egyértelműen elmondható most is, hogy a lemez kiforrott, profi termés, és szinte azonnal hallani lehet, hogy nem debütanyagról van szó, hanem mindenféle műfaji és formai megfelelési kényszerektől mentes, könnyed, élő és lüktető produkció áll előttünk.

Ugyancsak a profizmust mutatja, hogy a csapat magja valószínűleg már évek óta közösen dolgozik valamilyen formában, hiszen abszolút egymásra hangolódva, egymásra ráérezve, egymást kiegészítve zenélnek a felvételeken. Mindenki tisztában van vele, mikor, mit kell kiemelni, melyik hangszernek kell éppen a háttérbe vonulni, melyik fokra, vagy ritmusra érdemes éppen áttérni, miközben külön figyelemreméltó az is, hogy a váltásokra mekkora gondot fordít a zenekar. Amíg manapság gyakori tendencia éles váltásokat alkalmazni, addig a The Trousers esetében egy jellegzetes és kellemes dinamikát ad mind az egyes számoknak, mind a számok közötti váltásoknak, hogy az átmeneteket szinte észre sem lehet venni, annyira pontosan illeszkednek egymáshoz az egyes szekciók, és annyira telitalálat, hogy melyik ötletet mire, és hogyan érdemes felhasználni a dalírás során.

Mindenképpen egy erőteljesen gitár- és vokálcentrikus zenével van dolgunk, amelynél külön fontos megjegyezni, hogy – az alapvető stílusbeli szabályoknak némileg adózva – mindig a megfelelő hangszerelés és hangszín hallható a dalokon. A wah pedál, a slide és az egyéb effektek tényleg csak ott csendülnek fel, ahol az indokolt, ugyanígy a billentyűk is (főként a Hammond-orgona), ami egy egyedi tónust, egy klasszikus southern beütést kölcsönöz ezáltal az albumnak. A virtuozitás eközben mind a ritmus, mind a dallam esetében igyekszik inkább visszafogott lenni, ezzel a „kevesebb néha több” technikával pedig szerencsésen kikerüli a banda azt az öncélú játékot, ami más esetekben sajnos gyakran megfigyelhető.

Alapvetően az az érces, fémes, nyers és ismerős hangzás dominál a kíséretekben, amit a műfaj rajongói már megszokhattak, amíg a ritmus olykor a blues-rock, a country és a stoner felé tendál. Azonban dicséretesnek mondható, hogy az album összességében egy olyan szerethető és rádióbarát vonalat képvisel, ami visszakalauzolja a hallgatót egészen a ’60-as és ’70-es évek országútjaira, a beat, a soul és a rock ’n’ roll hőskorába és szülőhazájába. Hiszen a dalok célja egyértelműen nem a kísérletezés vagy a forradalmiság, hanem pusztán a szórakoztatás, az életöröm, az optimizmus, az egyszerűség, és mindezt egyfajta fáradhatatlan motiváltság fűzi össze, ami a második-harmadik szám után magával ragadja és beszippantja a hallgatóságot is, és nem engedi el egészen az album záróakkordjáig.

Személy szerint e sorok írója már régóta várt arra, hogy itthon is megjelenjen egy olyan eredeti formáció, amely úgy képes megidézni a rock ’n’ roll aranykorának hangulatát, hogy közben saját darabokkal hozakodik elő, és egyéni ízlés szerint értelmezve, újult lendülettel képes átértelmezni és előadni azokat. A The Trousers kapcsán úgy látom, hogy ez a kívánság immár valósággá vált, és a legendák által inspirálva, mégis önállóan helytállva képes megteremteni a zenekar a Johnny Winterre emlékeztető keményebb, bluesos taktusokat, illetve ugyanígy képes előhívni Tom Petty vagy a CCR rendületlen és fiatalos varázsát. A riffek azonban semmiképpen sem pusztán a halhatatlan előadók leporolását jelentik, hiszen az Aerosmithre, a Rolling Stonesra,a korai AC/DC-re vagy Ted Nugentre hajazó elemek kavalkádja együttesen olyan kreatív megközelítésbe helyezi a dalokat, ami miatt a laikus hallgató könnyedén összetévesztheti és egyazon szintre emelheti az együttest a leghíresebbekkel. Mindezt úgy, hogy a The Trousers sikeresen túllendült az epigonok és a sablonok világán, és a műfaj sok kortárs képviselőjéhez képest egy sokkal intelligensebb és sokszínűbb irányzatot jelenít meg, így mindenképpen ideális lehet arra, hogy akár az egész műfajt megszeretesse azokkal, akik még nem igazán merültek el benne.

Egyértelműen markáns hatásként van jelen a The Hellacopters, illetve más garázsrock és punk rock zenekarok is, ami egy gyors, határozott, magával sodró és néhol zúzósabb töltetet ad a korong számainak – vélhetően ezzel áll kapcsolatban egyes dalok rövidsége is. Viszont ez is inkább pozitívumként emelhető ki, hiszen gyakran több tartalmat tudott belesűríteni a banda bő két percbe, mint ahogy azt mások hét-nyolc percben sem tudják kivitelezni. A kirívó kísérletek és erőteljes váltások mellőzése egyébként arra engedne következtetni, hogy nem áll többől egy-egy darab két-három szekciónál, az igazság az, hogy bravúrosan sikerült megoldani, hogy adott esetben rövid időn belül is szerkezetileg változatos és összetett legyen a történet.

Nem egyszerű feladat kiemelni néhányat a számok közül, ami ebben az esetben erénynek mondható, hiszen kiegyensúlyozott az album teljesítménye. Nincsenek töltelékdalok, és több szerzemény is potenciális slágerré válhat, noha az is érezhető, hogy talán nem is az volt az eredeti szándék, hogy egy dalt mindenképpen a többi fölé helyezzenek és erőszakosan listavezetővé tegyenek, hanem az, hogy egymással is összeférjenek és harmonizáljanak a számok. Szubjektívan jómagam a Five Miles High nosztalgikus légkörét, a The Swamp és a Bad Luck And Trouble energikus gitártémáit, valamint a The Worst Is Yet To Come természetességét tudnám megemlíteni, amíg a szélesebb közönség körében talán a Done For Good válhat majd idővel népszerűvé.

Ocsovai Ferenc

Pontszám: 9