Layla Zoe: Gemini

írta Bigfoot | 2018.10.14.

Megjelenés: 2018

Kiadó: Alive Records

Weblap: http://layla.ca/

Stílus: blues

Származás: Kanada

Dalcímek

Értékelés

A kanadai énekesnő új albuma merész, kétoldalú produkció, hiszen a dupla lemez első fele akusztikus felvételeket tartalmaz, a második korong pedig dögös, az elevenünkbe markoló blues-rockot.

És már az elején cáfolnám magam. Hiszen a ’Fragility’ lemez nem teljesen akusztikus, hiszen a kezdő dal, a She Didn’t Believe visszhangosított elektromos gitárjára szinte unisonóban énekel egy balladát Layla Zoe. Hasonló formájú a Mumbai, itt felfedezhető a Led Zeppelin Rain Songja bizonyos foszlányokban. Ez nem kimondott blues, de a folytatás már annál inkább: az I’ll Be Reborn gyökereit valahol az ősidőkben kell keresni, és itt már akusztikusan zengnek a gitár húrjai, akárcsak a Freedom Flowers témája. Ilyen szellemben fogant a The Deeper They Bury Me is, ám az előbb említettel ellentétben ez egy lassúbb, tradicionálisabb darab.  A The Good Life is ebbe a vonulatba tartozik, bár itt bekúsznak bizonyos keleties motívumok, de azért a világzenétől messze van. A Turn This Into Gold egy elbeszélő blues, a dob úgy szól, mintha valamikor a negyvenes évek végén vagy az ötvenes évek elején készült volna a felvétel. Hősnőnk nem énekel, inkább kántál. Még egy Zep-hatás tetten érhető, méghozzá a hetedik szerzeményben, az I Can’t Imagine My Life Without You-ban. Valahogy olyan érzésem van, mintha a Going To California köszönne vissza a dal struktúrájában, de a hangulatában mindenképp. A végére lazítanak a szigoron, hiszen a Let Go billentyűs alapja is balladaszerű, a Rainbow Pacman and Unicorns ukulelén pengetett akkordjaival pedig elmenne egy akusztikus MTV-balladának a kilencvenes évek első feléből. Ezt nem rossz értelemben mondom, mert akkor még hallhattunk jó zenéket a csatornán. (Itt láttam-hallottam először a Dream Theatert 1992-ben.)

Layla Zoe biztos, hogy nem egyféleképp tud énekelni, és ezt a képességét maximálisan bemutatja az első részben. Rettenetesen él, játszik a hangjával, hallatlan könnyedén vált egyik stílusról a másikra. Pedig elmondása szerint a színpad az igazi komfortzónája, ott tudja magát igazán kiélni.  

A második részben (’Courage’ ennek a felvonásnak a címe) nincs kegyelem, mert az erősítők hangszóróiból zúdul ránk a blues-rock. A kezdő dal, a Weakness a címe ellenére kegyetlenül ráront a hallgatóra a nyers gitárhangzással, és Layla Zoe időnként Janis Joplin módjára engedi ki hangját. A Dark World már hard rock-szerű, Jan Laacks Jimmy Page modorában tépi a húrokat. A Ghost Train-ben már Jimi Hendrix szellemét engedik ki a palackból, pontosabban a Crosstown Traffic motívumait hallom, a szóló pedig egyértelműen Jimi modorában hömpölyög. A címadó Gemini funkos a maga szaggatott ritmusával, azért nem az a táncolnivaló zene. A szólórészben az eredeti témától teljesen idegen jazzes világot visznek bele, aztán visszatérnek az eredeti koncepcióhoz, olyannyira, hogy egy pillanatra felcsendül Hendrix Purple Haze örökzöldjének riffje is. Még egy szintén jazzes basszusszólóval is megtolják az instrumentális részt. A Roses And Lavender egy lassú, halk blues, akárcsak az Are You Still Alive Inside, míg az Automatic Gunsban pedig újra Joplin modorában énekel Layla Zoe. A végére itt is könnyebb, naposabb irányba fordul, hiszen a zárás, a Little Sister egy vidám reggae nóta.

A példákból nyilvánvalók a gyökerek, melyek néha egészen régre is visszanyúlnak. A szövegek, amiket most is Layla jegyez, abszolút személyesek, nem is mindig történetszerűek, sokszor inkább érzelmi húrokat pendítenek meg.

Pontszám: 9