fbpx

Vola: Applause Of A Distant Crowd

írta Wardrum | 2018.10.03.

Megjelenés: 2018

Kiadó: Mascot Label Group

Weblap: www.volaband.com

Stílus: progresszív rock/metal

Származás: Dánia

 

Zenészek

Asger Mygind – ének, gitár
Martin Werner – billentyűs hangszerek
Nicolai Mogensen – basszusgitár
Adam Janzi – dobok

Dalcímek

01. We Are Thin Air
02. Ghosts
03. Smartfriend
04. Ruby Pool
05. Alien Shivers
06. Vertigo
07. Still
08. Applause Of A Distant Crowd
09. Whaler
10. Green Screen Mother

Értékelés

Fura világ, fura zenék. Erre gondoltam, miközben életem első Vola dalát hallgattam, ez pedig a lemez elsőként megjelent, klippel ellátott dala, a Smartfriend volt. Ez a dal annyira a falhoz állított, hogy utána nem győztem kivárni, hogy az eddig totálisan ismeretlen dán zenekar lemeze a kezem közé kerüljön. Addig is igyekeztem mindenféle infót begyűjteni róluk, így jutott tudomásomra, hogy az ’Applause Of A Distant Crowd’ a zenekar második egész estés nagylemeze, ami két évvel követte az első, ’Inmazes’ című anyagot.

Visszatérve a Smartfriendre, ami nagyon tetszett benne, az a kimért, hideg és mégis fogcsikorgatóan agresszív, ösztönös riffelés, a verze őrülten kavargó lávája, a refrén kitörése, a megalkuvás nélküli málházás és természetesen maga a klip, ami gyakorlatilag egy audiovizuális terror, egyben egy felkavaró bepillantás a korba, amiben élünk. Röviden megfogalmazva elementáris élmény volt a klip megtekintése és már lehetett érezni, hogy ez a zenekar nagyon hamar egyenes utat talál majd a szívemhez.

Ezek után kissé csalódást okozott a második közzétett dal, a Ghosts, ami szinte tökéletes ellenpólusa az első dalnak, egy teljesen simára polírozott, szinte popzenének titulálható, egyszerű kis darab. Legalábbis első hallásra az volt, aztán valahogy utat talált hozzám, viszont eléggé elbizonytalanított azzal kapcsolatban, hogy akkor mégis mi a kecske szarvát várjak ettől a lemeztől. A Smartfriend vaskossága tulajdonképpen fals előrejelzést adott az albumról, ugyanis egészét tekintve sokkal finomabb hangvételű zenét találunk rajta. De a „beetetés” ellenére is nagy lelkesedést tudott kiváltani belőlem a dánok műve. Mondom, miért:

Mindig ódzkodom attól, amikor más egyik zenekart a másikhoz kell méricskélni, de az is tény, hogy sokan nem tudják eltagadni a hatásaikat. Az ’Applause Of A Distant Crowd’ pedig egy olyan lemez, ami Devin Townsendet, a Meshuggah-t és a Porcupine Tree-t hozta egy tető alá a '70-es évekbeli prog-rock hangulattal, a poppal, vagy a synthwave zenével. De hogy mást ne mondjak, ugyanabban a sorban említik hatásaik között a Massive Attacket és a Soilworköt. A poén csattanója pedig az, hogy mindezen hatások tökéletesen kiütköznek és egyesülnek a zenéjükben, létrehozva ezzel egy igen modern, aktuális, de emellett szerethető és tartalmas stílust. Meghatározásukra a progresszív rock jelző nagyon-nagyon kevés.

Annak idején, még a ’Catharsis’ csúnya leszereplése előtt sokat gondolkoztam azon, hogy Robb Flynn mégis mit értett azalatt, hogy a metalt beemeli a mainstreambe. A Vola hallgatása után rájöttem. A lemezen hallható dalok elérték azt, amiről Robb csak álmodott. Sikeresen szintézisét hallhatjuk az erőteljes, héthúros poliritmikákkal és nyakatekert dallamvezetéssel meghintett ötleteknek és a fülbemászóan dallamos pop-kliséknek. Ez már leírva is hihetetlenül ellenszenves számomra, de a lemezt hallgatva ki kell mondani: a Vola működésre bírta a dolgot.

Hiába csap át néhol már sziruposba a hangulat, mégis minden dal tartalmaz valami finomságot, ami miatt szerethető lesz. És a „szirupos” kifejezést sem szabad klasszikusan értelmezni, ugyanis ezen a lemezen még a szép és kellemes hangulatok is hordoznak magukban egy jókora groteszk utóízt. És megoldják azt is, hogy bár minden dal rövid és elsőre emészthető, de mégis tele vannak zsúfolva ötletekkel, alig hallhatunk két ugyanolyan refrént vagy verzét egy-egy számon belül, mindig variálnak valamit. Ha szemléltetni kell a progresszív metal és a popzene működő házasságát, akkor itt van hozzá a tökéletes lemez.

Ezen a lemezen szigorú értelemben véve csak a Smartfriend és a Whaler számít metaldalnak. De ez a kettő meg annyira, hogy csak na. Konkrétan a Whalerben elsütnek egy olyan vaskos riffet, amit nagyjából 10 éve nem hallottam, még a nagy öreg Meshuggah-tól sem.

A svéd nagytestvér neve nem véletlenül szerepel többször, ugyanis a ritmikus komplexitásban erősen érződik a hatásuk, de a Vola – csak úgy, mint a Tesseract – nem lekopírozta a stílust, hanem fogta és tovább fejlesztette, a saját képére formálta.  Azt hiszem, ezekben az években válik nyilvánvalóvá, hogy mennyi mindent köszönhetünk a Meshuggah-nak, több nagyszerű zenekar röppent ki a szárnyaik alól, sikeresen létrehoztak egy stílust, ami mára már a modern metal egyik alapköve lett.

Ugyanígy nem szabad kihagynom a Porcupine Tree-t sem, az olyan pillanatok, mint a Vertigo fantasztikus a capellája, a Ruby Pool selymessége, vagy eleve Asger Mygind énekstílusa nem teszi kérdésessé az angolok hatását. De a Vola nem élősködik ezeken a nagy elődökön, hanem a vállukon állva egy újfajta zenei stílust vetít elénk, olyat, ami bátran használja a modern elektromos zenék néhol frusztráló hangszíneit is, de ezeket sikeresen házasítja az igényes metalzenével. Persze a synthwave hangszínek – ami például a Ghosts elején szól – sokaknál kiverhetik a biztosítékot, de az, hogy a zenekar mer kockáztatni számomra ismét egy piros pont.

Az album nemcsak koncepciójában, de tematikájában is modernnek mondható, a szövegek a mai világban tapasztalható ürességre, elidegenedésre és a digitális világ okozta értékvesztésre reflektálnak, sajnos nem tudtam mélyebbre ásni beléjük magamat, de az az egy-két elkapott sor is már elég elgondolkoztató volt. „Green screen mother, have you seen my brother? My immaculate other.” De elég csak megnézni a Smartfriend klipjét, hogy láthassuk, van gondolatiság a dalok mögött dögivel.  Bár ha már itt tartunk, a lemez címe is magáért beszél.

Nagyon nehéz elhelyezni ezt az anyagot bármilyen palettán, de érezhetően ez volt vele a szándék. Nekem pedig extrán szimpatikus, amikor egy zenekar feszegeti a határokat és össze nem illőnek tartott stílusokat olvaszt egybe. Náluk megfér egy korongon a héthúros pusztítás és a zongorás ballada. Persze, mint már sokszor mondtam, ez a hókusz-pókusz semmit nem ér, ha nincsenek jó és maradandó dallamok. De a lemez a melódia próbáját is magabiztosan megugrotta, így nincs is nagyon más hátra, mint hogy jó szívvel ajánljam mindenkinek, aki hozzám hasonlóan valami újra és szokatlanra szomjazott. A Vola oltotta ezt a szomjat.

Pontszám: 9

Legutóbbi hozzászólások