Billy F. Gibbons: The Big Bad Blues

írta Kidlacee | 2018.09.23.

Megjelenés: 2018

Kiadó: Concord Records

Weblap: https://www.billygibbons.com/

Stílus: blues-rock

Származás: USA

 

Zenészek

Billy F. Gibbons – gitár, ének
Mike Flanigin  Hammond-orgona
Joe Hardy – gitár, billentyűk, basszusgitár, ének
Greg Morrow – dob
Matt Sorum  dob
Austin Hanks – gitár
James Harman  szájharmonika

Dalcímek
01. Missin’ Yo’ Kissin’ (Gilly Stillwater) 02. My Baby She Rocks 03. Second Line 04. Standing Around Crying (Muddy Waters) 05. Let The Left Hand Know… 06. Bring It To Jerome (Jerome Green) 07. That’s What She Said 08. Mo’ Slower Blues 09. Hollywood 151 10. Rollin’ and Tumblin’ (Muddy Waters) 11. Crackin’ Up (Bo Diddley)
Értékelés

’The Big Bad Blues’. Jobb címet nem is találhatott volna a ZZ Top frontembere idei lemezének. Az első gondolatom az volt, hogy ha 3 év alatt már a második szólóalbumát jelenteti meg, hogyhogy nem készül új ZZ Top-album mostanság? Persze az előző ’Perfectamundo’ nem olyan zenét rejtett, ami kijöhetett volna az anyabanda neve alatt, de a ’The Big Bad Blues’ egyáltalán nem áll messze tőle, sőt! Több dal is simán beleférne a ZZ Top stílusába, de mégis vannak újítások, amiket hallva azonnal világossá válik, miért szólólemezen kerültek kiadásra ezek a számok. A ’Perfectamundo’ afro-kubai stílusa  is jól állt a szakállas texasi zenésznek, de mint tudjuk, az ő igaz szerelme a laza, dögös, mocsárszagú blues, és szerencsére most meg is mutatta, hogy mennyire.

A kiadott tizenegy dal közül hat saját szerzemény, öt pedig feldolgozás a nagy példaképeitől. A lemezt egy tökös dal, a  Missin' Yo' Kissin' indítja, ami egy Gilly Stillwater-szám. Arról ahogy kezdődik, az embernek akaratlanul is eszébe jut egy legendás ZZ Top-nóta, mégpedig a La Grange. Tökéletes indítás, ami világosan megmutatja, mire is készülhetünk a következő negyven percben.

Hasonlóan a  ’Perfectamundo’-hoz, vagy a La Futura’-hoz, ez a lemez is kristálytiszta és bivalyerős hangzást kapott. Billy karcos, whiskey-áztatta hangja pedig továbbra is összetéveszthetetlen. Persze ahol kell, ott jobban kiengedi, de pont csak annyira, amennyire tőle megszokhattuk. Természetesen a dalok elengedhetetlen kelléke a harmonika és a slide gitár, valamint még sok más csak erre a stílusra jellemző hangszer, melyek több dalt is remekül színeznek. Az egyik legjobb példa erre a nyitó számot követő My Baby She Rocks. Ebben zseniálisan felelget egymásnak a harmonika és Billy szólógitárja, amit a végtelenségig el lehetne hallgatni. Hasonlóan kiváló a That's What She Said, ami egy dirty blues stílusú dal. Ebben egy kicsit keményebb gitárhangzás is helyet kapott, megmutatva, hogy ha kell, Billy még mindig oda tud pakolni egy-egy súlyosabb témát. A harmonika – mint az összes többi dalban – itt is remekül illeszkedik a képbe. Kicsit újszerű számot is kapunk a Hollywood 151 képében, amiben egy vékonyabbra hangolt hathúros szól, de lüktető tempója és összetéveszthetetlen gitárszólója ezt is méltón megkoronázza. A vidám Second Line az egyik legjobb a saját dalok közül, ahol a hangszeresek  igencsak kitettek magukért. A feldolgozásokból az egyik legbluesosabb darab – már ha egyáltalán lehet ilyenről beszélni az anyag kapcsán – Muddy Waters Standing Around Cryin'-ja, aminek lassú üteme szinte ránehezedik a hallgatóra több mint négy percen keresztül. A gitárszólók és a harmonika fájdalmas kettőse itt is igen ütősre sikeredett. Ennek ellentéte a másik Muddy Waters-átdolgozás, a zakatoló Rollin' and Tumblin' olyannyira jellegzetesen Billy Gibbons-os, hogy mással össze sem lehetne téveszteni.

Az albumot záró Bo Diddley-nóta, a Crackin' Up igazi ínyencség a szeretni való refrénjével és a csengő hangú ütős hangszerekkel, amik remekül aládolgoznak Billy gitárjának, míg ő szólózik egy igen ízeset ebben a gyöngyszemben. Hihetetlen érzés árad az egész anyagból, ami forró nyáresti sütögetésekhez, piálásokhoz első osztályú aláfestő zene lehet. Billy mindig is híres volt arról, hogy nagyon a vérében van a blues, és habár a ZZ Top lemezein is mindig helyet kaptak ilyen szerzemények, most végre teljesen kiélhette magát. Az album minden percén hallatszik, mennyire élvezi, hogy ezúttal ennyire szabadjára engedhette a stílus iránti szeretetét. Persze azért a laza vagányság is ott van a dalokban – ami mindig is jellemző volt rá –, mely ehhez a sivatagi texasi zenéhez elengedhetetlen kellék.

A kiváló végeredményhez azért nem kis mértékben tettek hozzá a kísérő zenészek is, hiszen James Harman az egyik legjobb szájharmonikás a tengerentúlon, de a vendégként a dobok mögé beülő Matt Sorum is igen elismert név a szakmában.

Pontszám: 10