Joe Bonamassa: Redemption

írta Bigfoot | 2018.09.17.

Megjelenés: 2018

Kiadó: Mascot Label Group

Weblap: https://jbonamassa.com/

Stílus: blues-rock

Származás: USA

 

Zenészek

Joe Bonamassa – gitár, ének

Anton Fig – dob
Michael Rhodes – basszusgitár
Reese Wynans – billentyűs hangszerek
Lee Thornburg – trombita
Paulie Cerra – szaxofon
Juanita Tippins, Mahalia Barnes, Jade McRae, Gary Pinto – vokál
Kenny Greenberg, Doug Lancio - gitár

Dalcímek

01. Evil Mama
02. King Bee Shakedown
03. Molly O'
04. Deep In The Blues Again
05. Self-Inflicted Wounds
06. Pick Up The Pieces
07. The Ghost Of Macon Jones (km: Jamey Johnson - ének)
08. Just 'Cos You Can Don't Mean You Should
09. Redemption
10. I've Got Some Mind Over What Matters
11. Stronger Now In Broken Places
12. Love Is A Gamble

Értékelés

Joe tempójához képest tengernyi idő, két és fél év telt el a legutóbbi stúdióalbum, a ’Blues Of Desperation’ óta. Az igaz, hogy ez idő alatt is tetemes mennyiségű lemezen olvasható a neve, melyekről a Hard Rock Magazinban szép szorgalmasan beszámoltunk. A világhálón már hetekkel ezelőtt elkezdték csepegtetni a dalokat, sőt aki ott volt júniusban a Budapest Parkban, négy nótát már akkor hallhatott róla.

Nos, a tizenharmadik albumán hősünk egy hangyányit szelídebbre vette a figurát a 2016-os albumhoz képest, zeneileg egy szerteágazóbb, kicsit populárisabb lemez született. Azért ez is blues-rock a javából, ám most pihenteti a hard rock vonalat, tradicionálisabb irányba fordult. Mindenkit megnyugtatok, nincs hiány a döngölős riffekből sem, ám ezúttal több a tradicionális elem, ám a dalok többsége mégis a hetvenes évek legendás blues rock előadói – leginkább a Led Zeppelin – hangzásvilágát idézi fel.

Azt hittem, eltévesztettem a lemezt, amikor felettem: A kezdő nótában Anton Fig ugyanazt a dob bevezetőt veri, mint Bonzo a Led Zep Rock ’N’ Rolljában, ám az Evil Mama egy lassú, hömpölygős blues. És ezzel a stílussal is folytatódik, bár a King Bee Shakedown egy gyors tempójú, kalapálós dal női vokállal és hangsúlyos fúvósrésszel támogatva. A Zep feeling máskor is visszatér a lemezen, hiszen a címadóban felcsendül egy olyan betét, melyet egyértelműen a Kashmir ihletett, bár akusztikus bluesfutamok is hangsúlyos szerepet kapnak. Joe sosem tagadta a Zeptől eredő gyökereit, most is erősen jelen van ez a vonal. Ugyanakkor a kissé furcsa című Just ’Cos You Can Don’t Mean You Should hangjai Gary Moore szellemét idézik meg. A Pick Up The Pieces egy olyan dal, mely jobban illik egy Beth Hart-albumra: hagyományos jazzfutamok talán a negyvenes évtizedből, kicsit Tom Waits modorában. Persze lassú bluesokat is hallunk, főleg a vége felé. Ilyen az I’ve Got Some Mind Over What Matters vagy a legutolsó, a Love Is a Gamble, ez  egy igazi tizenkettes blues, rendes hangszerszólókkal megspékelve. Bár elektromos hangszerekkel követték el a Ghost Of Macon Jonest, simán elmenne ősi kesergőnek kopott hangszereken, igaz egy jó adag jazzes íz is kihallatszik belőle. A Stronger Now In Broken Pieces az egyetlen – igen jól sikerült – lírai ballada tiszta akusztikus gitárakkordokkal és egy kis billentyűs aláfestéssel, mely az éneket kíséri.  2018-ban valami ilyen zenei csemegét kínál Joe.

Szemben például Henrik Freischladerrel, Joe szereti az állandóságot, már ami zenésztársai névsorát illeti. Úgy látszik, bejön ez a gondolkodásmód, mert most sincs megtorpanás az igényesség terén, ezzel az albummal is maradandót alkotott. Igaz, ebből valamit már sejthettünk, amikor a júniusi budapesti bulin hallgattuk őt.

Gyors, középtempó, lassú nóta – nem lehet mondani, hogy egyféle ritmusnál leragadt. Hogy egy kicsit árnyaljam az egyoldalúan pozitív állásfoglalásom, én nagyobb szerepet adtam volna Reese Wynansnek, jó lett volna a Hammond-orgonát több nótába beengedni.

Pontszám: 9