Halestorm: Vicious

írta ProblemChild | 2018.09.05.

Megjelenés: 2018

Kiadó: Atlantic Records

Weblap: http://www.halestormrocks.com

Stílus: hard rock / modern rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

„Írtok az új albumra is egy Jungle-t?”
„Minek? Egyet már írtunk!”
(Slash, Tyler, 19:90)

A fenti idézet Rockbibliám egyik legkedvesebb passzusa. (Nem olvashat mindenki Ezékiel 25:17-et, nemdebár?) Benne van minden: A bevált minták és az üzlet hanyagul pályára állított leszarása, az alkotás priorítása,  önbizalom (ld: „írjunk másik slágert, Cage pajtás”), és jó adag „Fuck The World”, úgy is, mint a Rock’n’Roll életforma fő esszenciája. Rocksuliban minimum osztályfőnöki dicséret! Aztán vannak a lemezek, amikkel – a rajongók és a managerek sűrű fejcsóválása közepette – az adott banda fősodrát elhagyva, nyit valamerre (’In Utero’ ’93, ’Mötley Crüe’ ’94, ’Slang’ ’96 stb.). Yeah, plusz két pont és még egyszer dobhatsz! Végül vannak a bandák, akiknél egyszerűen dunsztod sincs, mit adnak ki legközelebb, de biztos, hogy benne lesz minden, ami fér. (Erre ad a Kurátor extra life-ot) Végül, ha ezt egy olyan banda teszi, ami évek óta listaelső a műfajában: „God Mode On”!

Jó néhány interjúban olvashattuk, hogy a három Hale által alapított banda (ez mostanra kettő, apu helyett Josh bőgőzik) új albuma sötétebb, mélyebb lesz, reflektálva a minket körbevevő világra. Na mármost, ehhez képest az első kiadott dal (Uncomfortable) személyes téma köré csavarodik, a második (Do Not Disturbed) pedig konkrétan egy gyors szállodai édeshármas témájára fekszik rá. (És beindult a fantáziám... Sóhaj.) Érdekelt, hogy mit hoz ki a fülemre az egyik bevallottan kedvenc bandám!

Az album egy beteg torzítással indul, majd bájos halálscream tudatja velünk: „Black Vultures circling the sky” (kb.: fekete dögkeselyűk köröznek az égen). A zene lényegesen sötétebb, a hangolás is mélyebb (utóbbinak köze lehet hozzá, hogy a Halestorm énekdallamai és a koncerttempója előbb-utóbb kinyírná Lzzy hangját), a riffek néhol szinte a thrash felé hajlanak, aztán mielőtt belelendülnénk a headbangbe, egy lágyabb, megtechnikázott alter-pop verze után egy lendületes refrén küldi felénk az Erőt. Szokjunk hozzá, ez a lemez nagy részében így lesz! A dallamok, a szerkezet, a megoldások tele vannak ötletekkel, már-már művészieskedőn kreatívak. Egyazon dalon belül három-négyféle hatást, hangulatot is találni. Halestormék gyakorlatilag lebontottak mindenféle korlátot, amit egy AAA kategóriás rockbandának előírt a Nagy Slágerkönyv. Hozzájön még, hogy a zenészek technikája is fejlődött a legutóbbi album óta (Arejay-t egyre sűrűbben látom legjobb dobosok listáin feltűnni), és nem félnek használni a tanultakat. A srácok nem simán bementek felvenni egy lemezt, hanem konkrétan rászabadultak a dalokra.

Az előző lemez sok helyen '90-es éveket idéző hangulata és eklektikája után én már számítottam mindenre, de első hallgatáskor így is lenyúlt párszor a képem. „Ezt most ide? Hogyan?” Volt olyan is, hogy soknak is éreztem vagy fel sem fogtam, igazából kb. második-harmadik hallgatásra „jött meg” a lemez. Például a Black Vulturesben a középrész elborultabb, nyúlósabb (a régi Guano Apes lassúbb dalai megvannak még?), aztán kiáll, de azt legalább széttorzítja, majd ugrálhatunk újra a refrénre, mert mégiscsak a kitartásról szól a dal.

Nincsenek szabályok, de még csak bevett metódusok sem. Visszatérő elem például, hogy a darkosabb, metalosabb részeket emészthetőbb dallamok és lendület váltja fel, de még itt is tudtak csavarni a dolgon: van, hogy pont a refrénre ültetik le a dalt. Ilyen például az Uncomfortable. A verze lendületes, pörgös (valamiért Joan Jett ugrott be), követi egy bólógatós, tempós rock/stoner rockos rész, majd a zenekarnak pont a refrénre jut eszébe belassulni és felidézni, milyen hangulata volt néhány Slayer-dropnak, ezután a középrész dallamos, jófajta MTV-rock világával kicsit könnyít ezen az egészen. És ez csak egy track a lemezről…

Ugyanilyen utazásra visz a sajátos című és témájú Killing Ourselves To Live. Sötétebb, tört verze húzza a lelkünket, majd a – megint csak nagyon dallamos – refrénre kiengedi, hogy később egy szinte lágy középrészt fokozatosan bezúzva tovább vigyen egy szinte poweres hátterű szólóba, majd felenged az egész újra a refrénre. Az ilyen daloknál érhetné kritika a lemezt: a sok szín és hatás mögött nem mindig érződik elsőre az őket összetartó gerinc. Később kiderül, megvan az, de két-három nekifutás kell (tehát nem arról van szó, hogy „jóra kell hallgatni” a lemezt), míg az ember rájön, hogy néhány dal nem poposan, hanem progresszíven lett felfűzve.

Teljesen más megközelítést hoz a Heart Of Novocain. A majdnem egy szál akusztikusra írt dal egyenes vonalon mozog, és olyan dallamos, megragadó, hogy kevésbbé kétértelmű szöveggel simán klasszikussá váló popslágert írhattak volna belőle. Azt persze már a Here’s To Usban kiemelt „Fuck” óta tudjuk, hogy a Red Lion-i banda – stílben maradva – oda se b.szik, hogy rádióbaráttá tegyen egy tracket. A dal, a hangzás, a letisztult keverés, és nem utolsósorban Lzzy éneke olyan szinten beletép a lélekbe, hogy sokadik hallgatásra, írás közben is rohangál rajtam a hideg. Tegyük hozzá, hogy a szöveg  rohadt jó lett, hozza a „csezd meg, ezt miért nem én írtam” érzést, és megint sikerült olyan oldalról megfogni egy témát, ahogyan eddig nem. Ha jobban belegondolok, a Halestorm lassú dalai (akad pár) közül két hasonló témájút még nem hallottam, kb. annyi bennük a közös, hogy nagyon el vannak találva. Nincs ez másként a The Silence-nél sem, amit annak ellenére szeretek, hogy a refrén elnyújtott éneke kifejezetten idegesít. Ám újfent: a dal nagyon jó, a – távolról 4 Non Blondes-t idéző – hangszerelés és a követhető, de változatos dallammenet bőven elég hozzá, hogy ne érezzük soknak a két akusztikus dalt a lemezen. A téma és a dalszöveg pedig megint „ó, hogy menj a p.csába” kategória, százas kör telibe: pontosan ezt érzem!

Szándékos vagy sem, de tény, hogy sajátos: A  Heart Of Novocaint a lemezen egy Painkiller nevű track követi, úgy fest, a banda csinált egy farmakológiai blokkot az albumra. A dalt hallgatva felmerül valami: a szövegeket általában az énekessel azonosítjuk, ez per moment ül is, Lzzy mint szerző/szerzőtárs valamennyiben jelen van. Na mármost, egy régebbi Get Off, Love Bites vagy I Miss The Misery sem voltak azok a habosnyuszitszellentős love storyk, de erre az albumra sikerült összehozni pár verset/szöveget, ami komolyan gondolkodóba ejthet néhány terapeutát. Fent, lent, játszom veled, nem bírom nélküled hangulatok követik egymást, és bár lehetne ez puszta fantázia (Mike Oldfied és Falco sem hiszem, hogy megöltek volna bárkit), nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ezek mind egy személyhez tartoznak.

A Conflicted pl. olyan valóságosnak hat, hogy – témája okán – a fejem verném tőle a falba. A durván erotikus lüktetésű dal a tipikus vagy tipizált női „igen/nem – kellesz/takarodj  – akarlak, de mégse” féle körbejárást ír le, ami azt illeti, túl jól is. „I’m yes or no, I will, I won’t” – énekli a lány egy Black Velvet szintjén szexis ütemre-dallamra, eközben bárki, aki állt ennek a lőcsnek a rossz végén, veri a fejét a falba, vagy instant nyúl a tisztaszesz után.

Persze megvan ennek a másik oldala is, a Vicious címzettje (már ha személy) legalább hetes lehet a szemétláda skálán. Ebből adódóan a dal se egyszerű, az eleje a zajos gitárral konkrétan nyomaszt. Mák, hogy itt a refrén, de minden lendülete ellenére ez is csak az adott viszonylatban emel. (Tanács: ne ezt hallgasd randin!) A track hangszerelése nehéz, sűrű, nem könnyen nyelhető, bár ez kb. a lemez nagy részére igaz. Több effekt, erősebb kompresszió, kísérletezgetés. A Painkiller középrésze egy végtelen fémtartály visszhangjával ad egy végtelen magány érzést, a hangmérnök bácsi se fogta vissza kreativitását, ötödik hangoszlopként áll be a mondanivalók alá. Ebből adódik hogy a korai albumok természetes mellberúgását ne ezen a korongon keressük. Van itt lendület, több mint elég, de ezek a dalok pár bonyolult lélek és egy bonyolult világ lenyomatai, néha zajban, néha sötétségbe menekülve keresik a kiutat.

Nem fog mindenkinek tetszeni. Nem is célja (noha egy Rock Chart No. 1-ra megint jó a lemez), de a vád, hogy ismétlik magukat, aligha érheti a csapatot. Olvastam olyat is, hogy „ez nem a régi Halestorm”, ami nettó baromság. Nemcsak azért, mert két hasonló dalt nem adott még ki a banda, hanem mert ez a zenekar a kezdetekkor hangsúlyosan egy kísérletezgetős alter banda volt. Korai demókon (pl. Shout it Out, ami nyers, de imádom) Lzzy még keytaron (nyakba akasztható billentyű) tolta, a gitárpedált szétcsavarták, és általánosságban „nem tudom ez mi a tosz, de jó” az egész. Na mármost ha félszáz dallal, n+2000 koncerttel és néhány százezer/millió rajongóval később még ugyanúgy felfedezőt játszanak, az elég masszív fanatizmust sejtet. A többi már szubjektív.

Nekem pl. Kicsit sok volt az éneksáv (vagy az effekt). Tudom, hogy közepes énekeseknél általános, hogy magára énekel (bakker az ABBA egy életpályát húzott fel erre), és látom, itt mi a szerepe (ugyanaz, mint a sűrű hangszerelésnek), de itt az egyik legjobb kortárs rocktorokról van szó! Nekem hiányzott, mikor ez az erőteljes hang egyszerűen… csak van, és letépi a fejem! Képes rá a lány (The Silence, Heart Of Novocaine), de más irányba ment a hangszerelés és az album. Nem egyszszer jutott eszembe, mennyire megnézném ezeket a dalokat élőben, nyersen.

A Buzz tipikus példa erre. Van húzása lendülete (kivételesen nem kétpólusú, bár van benne anyag), az eleje kis '70-es évekbeli hatást is hoz mai hangzásvilággal turbózva, a refrén bólogatós, villázós, odaverős, de itt pont élveztem volna  azt a plusz dinamikát, aminek a terét a plusz sávok foglalták el. Maga a dal nagyon jó, rengeteg kreatív megoldást használ, mégis emészthető, az elejétől a végéig egységesnek érződik, ráadásul kevéssé sötét, mint az album nagy része.

A Skulls már inkább, bár itt is végig érezni a vonalat, ami összetartja a számot. Pedig akad itt olyan riff, ami még Metallica közegben sem hatna idegennek, valamint pattogós, rap-szerű ének, igazi headbang, effekthalom, ugrálható refrén, mégis, az egész egy érezhető szálra van felfűzve. Érdekes, hogy komoly társadalomkritikája ellenére („billion empty skulls”, „I can’t close my eyes… I won’t shout my mouth”) itt kisebb a káosz, mint néhány személyes dalban, mint a White Dress-ben, aminek kellett pár hallgatás, míg tényleg be tudtam fogadni. Akkor is király(lány) refrén át vezetett az út, mert hogy az megint odacsap. Mélyebb hangolás, progresszívebb riffek ide vagy oda, Halestormék kifejezetten falszétverő témákat tudnak írni. Igaz, az amcsi négyesfogat  most jobban becsomagolta.

Ha már a kicsomagolásnál tartunk… Do Not Disturbed. Még mindig ámulok, mennyire kendőzetlenül tud írni Lzzy a vágyairól… f.szt szépítünk: egy kiadós, féktelen dugásról. („There's a king size bed but we can do it on the floor”, „Two is better than one, three is better than two”) Engem meg lever a víz, és csessze meg, hogy nem rólam írta ezt! (Szóval ezt érezték a lányok a glam-korszakban…) A dal az elejétől a végéig: Szex! A lüktetés, az énekmód, a hullámzás a részek között (pózt kell néha váltani) és a telitalálat szöveg mind mágnesként húz az ágyba, és nem ereszt. Többedik hallgatásra vettem csak észre, hogy Arejay és Josh milyen tört, megtekert témákat hoz a verze alatt. Erről van szó! Ilyen, mikor a technikás játék a dalt szolgálja! Aztán ahogy a refrén alatt a második gitár lépdel egyre magasabbra, közelítve a tetőpontot... hát, az pont olyan mint... Szóval, tudjátok. Szó sincs róla, hogy tökély (a refrén más módon falbontó, mint korábban, és ezt a refrén is szívesen hallanám kevesebb éneksávval), de hogy rohadt jó, kifejező, egyedi és mégis halestormos dalt rakott le az asztalra a banda, az hétszentség. (Fun Fact: A dalt Lzzy szórakozásból írta magának, de a gitáros lecsapott rá, hogy milyen fasza kis nótát lehetne írni belőle. Joe, a megérzésed perfekt, az album legjobb dalát rántottad a köztudatba!)

Pontszám: 7