Metal Allegiance: Volume II: Power Drunk Majesty

írta karpatisz | 2018.09.01.

Megjelenés: 2018

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: www.metalallegiance.com

Stílus: thrash metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Évekkel ezelőtt ott kezdődött ez a történet, hogy néhány jóbarát összeállt, hogy a legnagyobb hangszerbemutatón együtt zenéljenek. A nagybetűs örömzenélés nem szólt másról, mint a kedvenc metalnótákról, olyan előadóktól, mint a Black Sabbath, a Judas Priest, az Iron Maiden, a Metallica, a Led Zeppelin, az AC/DC, a KISS, a Pantera… és még sorolhatnám. A sok zenész között volt egy, akinek megfordult valami más is a fejében, minthogy „cover” nótákkal legyenek el a koncerteken. Mark Menghi fejéből pattant ki az ötlet, hogy ha már rendelkezésére állnak a metal műfaj legjobb zenészei, akkor írjanak saját zenét is. 2015 nyarán jelent meg a ’Metal Allegiance’ című első nagylemez, mely felért egy igazi show műsorral, hiszen minden egyes dalban más és más játszott a hangszeren és persze énekelt. Már ekkor tisztázódott az, hogy van a négytagú csapat – Alex Skolnick (gitár), David Ellefson (basszusgitár), Mike Portnoy (dob) és Mark Menghi (basszusgitár) –, akik megírták és feljátszották azokat a nótákat, amiket utána a több tízes nagyságrendben érkező vendégek feldíszítettek. A debütanyag dalai sem egyszerűek, hiszen a Testament világát idéző keményebb, vagy a heavy/hard rock világát idéző vonal is egyaránt megszólalt. Mindenki válogathatott a szája íze szerint, akinek ez a műfaj megdobbantja a szívét.

Nem kellett még két évet se várni, hogy elérkezzünk oda, hogy ez a formáció, projekt (nehéz definiálni, hogy mik is ők valójában) letegye a második nagylemezét az asztalra. A modern, rohanó világ előnye, hogy a zenészek közül többen a népszerű közösségi portálokon is megosztották a hírt, hogy ismét összeült az alap négyes, és ismét valami súlyossal készülnek. Bár először a Megadeth-tel turnézó Ellefson nem volt ott, így Mark Menghivel dolgoztak ki hat nótát, majd a becsatlakozó basszerossal még négyet. Így született meg az a tíz szerzemény, mely a második albumon hallható. A meglepetések meglepetése akkor durrant egy hatalmasat, amikor bejelentették, hogy Európában mindösszesen három helyszínen – köztük a székesfehérvári FEZEN fesztiválon is – fog koncertezni a Metal Allegiance. Nagyon bíztam abban, hogy ezek már az új lemezt bemutató koncertek lesznek, és szinte már el is jártam az örömtáncot, hiszen úgy festett, hogy 2012 után idén ismét kétszer, két különböző csapattal látogat el hozzánk Mike Portnoy. Ám az öröm után jött a pofára esés, amikor mindhárom bulit törtölték. Óriási csalódás sokaknak ez, hiszen élmény ilyen zenészeket együtt látni egy színpadon, ráadásul a tőlük megszokotthoz képest más műsorral. Amerika egy teljesen más világ, mert ott minden évben megvan az esély arra, hogy az ilyen zenészek összeállnak egy bulira, de Európában sajnos ugyanez már szinte esélytelen. Számomra ez az év csalódása! Hogy miért is történt így? Csak találgatni tudunk, de a titokzatos ok következménye az lett, hogy csak szeptember 7-én jelenik meg a ’Volume II: Power Drunk Majesty’. Hogy megérte-e várni? Jó hírem van! A lemezt meghallgatva egyértelműen azt mondhatom, hogy igen!

Pár hallgatás elég volt ahhoz, hogy kristályosodásnak induljon a véleményem a friss anyagról. Ami egyértelmű változás, hogy ez a tíz dal sokkal egységesebb, mint a debütáló anyagon találhatóak. Ott az énekes, vagy épp énekesek személye volt a döntő ahhoz, hogy milyen dal szülessen. Itt megfordult a dolog, hiszen a dalokhoz alkalmazkodtak a vokalisták. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a négytagú mag lépett előre egy óriásit, hiszen teljesen „zenekar” íze a lett a dolognak, annak ellenére, hogy minden dalt más énekel. Az összhang, a jó érzékek, a jó ötletek egy igazán erős anyaggá tették a kettes lemezt. Hogy mire is számíthat, aki ezt előveszi? Íme egy példa, a Mother of Sin:

Az első önálló dalt több hallgatásra sikerült csak befogadnom, mert egyszerűen nem éreztem a helyét. Amikor aztán a teljes nagylemez a rendelkezésemre állt, már sokkal jobban tetszett, és megvolt benne az a dög és erő, amit korábban még hiányoltam. De ehhez persze az kellett, hogy olyan brutálisan jó dalokat halljak előtte, mint a The Accuser és a Bound by Silence. A metal világa egy pillanat alatt beszippantott, a zúzós riffek, a sodró témák és az irgalmatlan tempójú duplázás magával ragadott. Na, egy ilyen mű a tökéletes példa arra, hogy a „zenekar” bizony nem interneten hegesztette össze az ötleteket. Ezek bizony élőben megírt és kipróbált dolgok. A nyitódal egyszerűen perfekt választás, az első akkordok után felcsendülő szóló után rögtön a helyére is kerül az ember, nincs kegyelem. Egyértelműen a ’Brotherhood Of The Snake’ húzósságával vetekedő szerzeményeket kaptunk. Blitz dala után is megmarad a gyors tempó a zenei részen, de bizonyos esetekben az énekhanggal nem tudtam megbarátkozni, például az Accept és az Amon Amarth énekeseivel készített művekkel. Ezek esetében a zenei alap volt az, ami inkább az izgalmasságot tovább vitte. Érdekes, hogy egyetlen egy dal esetében éreztem azt, hogy ez egy kicsit nyögvenyelős lett. A Liars & Thieves első része sok próbálkozás után sem fogott meg egy pillanatra sem, nem úgy, mint a dal későbbi részében a gyorsabb tempójú rész. A műfaj számos különböző stílusú hangot rejt magában, a brutálisan mély hörgőstől az üvöltőig színes a skála. Ennek a megválasztása is kiválóan sikerült, gondolok itt például a Voodoo of the Godsend című dalra, melyet az egykori Sepultura, jelenlegi Soulfly énekes démonivá tett. Alex Skolnick felvezetője ehhez olyan, ami hipnotikus transzba juttatja el az embert a bennszülött világból vett hangeffektek és ritmusok segítségével.

Onnantól kezdve, hogy Mark Osegueda magához ragadja a mikrofont, helyreáll a Metal Allegiance világának rendje. Ismét visszatérünk oda, ahonnan a korong elején indultunk. A jó témák, ötletek és az összhang érezhető, ami a frontember és a szerzők között működik. A „ötödik tag” titulust nem véletlenül kapta meg, ennek bizonyítéka, hogy a címadó dal első részének az énekét rábízták. A második rész vokalistájának a választása érdekes, hiszen hatalmas a különbség a két orgánum típus között. A címadó második fele számomra inkább a hangszeres oldalról volt érdekes, hiszen a tudatosan választott vendégek – Joe Satriani például – remekül illeszkedtek az alaphoz.

A négytagú mag teljesítménye közül én hármat emelnék ki. Mike Portnoy (nagy kedvencem) egyszerűen zseniális, nem találok szavakat arra, amit itt művel. Ő mondja saját magáról, hogy nem a technikás, gyors tempójú dolgok embere, erre itt a példa, hogy mégis megy ez a vonal (is). Itt tényleg igaz az a definíció, hogy játéka valahol Lars Ulrich és Vinnie Paul stílusának az egyvelege. Alex Skolnick viszont végre kapott terepet arra, hogy bizonyítsa, hogy szerzőnek is kiváló. Játéka egyszerűen lehengerlő: a brutális témáktól az ízes, gibsonos szólókig mindent megtalál az ember. A basszerosok közül nekem Mark Menghi az, aki szimpatikusabb játékmódot folytat a Steve Harrisre hajazó stílusával.

Pontszám: 9