Sear Bliss: Letters From The Edge

írta Wardrum | 2018.07.29.

Megjelenés: 2018

Kiadó: Hammerheart Records

Weblap: www.searbliss.hu

Stílus: atmoszférikus black metal

Származás: Magyarország

Dalcímek

Értékelés

Jó pár éve azt gondolom, hogy black metal zenekarnak lenni elég nagy szívás lehet. Egy olyan stílusban, aminek ilyen markáns és megmásíthatatlan határvonalai vannak, elképesztően nehéz lehet újat mondani. Kevés hely van a kísérletezésnek és a progressziónak. Éppen ezért mindig jó érzés hallani olyan zenekarokat, akik veszik ezt az akadályt, sőt, néha-néha meg is ugorják. A Sear Bliss már több mint 25 éve velünk van, ennek ellenére még nem olyan régen kezdtem velük az ismerkedést, viszont annál hatékonyabban, ugyanis erejük teljében, koncert közben láthattam őket. Először, mint az Amon Amarth előzenekara, majd nem is olyan régen, ugyanilyen minőségben a Septicflesh előtt. Azonban az égető kérdést nem sikerült még megválaszolni: a black metal ultra-konzervatív műfajában mi kell ahhoz, hogy egy album frissnek hasson, és ne fulladjon unalomba? Én ezt a kérdést két szóval válaszolnám meg: melódia és atmoszféra. Ha egyediek és magukkal ragadóak a dallamok, ha kialakul egy sajátos atmoszféra, akkor a black metal sem fog unalomba fulladni.

A szombathelyi gárdának van még egy ütőkártyája, ez pedig a harsona állandó és központi használata, amit nem sok black metal zenekar tud elmondani magáról. Ahogy már régebben is leírtam, számomra ez egy elég idegen és furcsa ötlet, de egyben hozzá is tettem, hogy élőben meglepően jól működik.

A ’Letters From the Edge’ már régóta váratott magára, emlékszem, Nagy András egy éve, már a Gojira-koncerten is megpendítette, hogy közel állnak a megjelenéshez. Ha ehhez hozzávesszük, hogy legutóbb 2012-ben adtak ki sorlemezt, akkor kimondhatjuk, hogy éppen elég idő telt el. Ehhez mérten a ’Letters From the Edge’ egy maximálisan érett és egységes lemez képét mutatja.

Amit az előzetesen kiadott Shroud című dal alapján vártam, az a maximális atmoszféra-teremtés volt. Ez csak félig-meddig sikerült, ugyanis a lemezen azért jócskán találhatóak relatíve eseménytelen, a klasszikus black metal szabályait követő dalok. Viszont azok a dalok, amik ki mernek lépni ebből az ismerős mederből, azok különlegessé teszik a lemezt akár egy olyan hallgatónak is, aki nem csípi a stílust. Számomra az egyik ilyen csúcspont mindenképp az Abandoned Peaks, ami egy lamantin súlyával tehénkedik rá az emberre, misztikus kezdésével, aztán a bombasztikus középrész grandiózus harsonaszólamaival, málhás középtempójával és András mély, a korai Shagrathra emlékeztető vokáljaival. Mindenképpen az album egyik csúcspontja.

A lemezről olvasgatva kitűnik a szándék, hogy különböző stílusok és megközelítések elegyedjenek a végtermékben, és ez nagyon szépen hallatszik is. Hogy nekem inkább a black metaltól távolabb merészkedő megoldások akadtak be leginkább, az már személyes preferencia kérdése. Viszont ez a sokszínűség lesz valószínűleg, ami szavatolja a lemez maximális sikerét a rajongóknál. Az album – és az utóbbi hónapok – egyik legfantasztikusabb dala pedig továbbra is a Shroud, grandiózus ambient hatásaival, rabul ejtő, érzelmesebb dallamaival és katartikus felépítésével. Ebben a dalban előkerül a tiszta éneklés is, ami szintén óriásit dob rajta. Fűszerezhették volna vele a többi dalt is egy kicsit, ugyanis hihetetlenül sokat dob az élményen. De nem akarok savanyúnak hangzani, szinte minden dalt fűszerez valami váratlan, szokatlan megoldás, ez tartósan feszessé és izgalmassá teszi az anyagot. Ez az a konstelláció, ami lehetővé teszi, hogy a hallgató időről-időre más dalokat érezzen a kedvencének.

Mindemellett ki kell mondani, hogy a black metal kabátja egyre szűkebb ennek a csapatnak, szinte minden dalban le is dobják magukról és jó messzire mennek a stílustól. Viszont az a helyzet, hogy számomra ezek a merész húzások teszik emlékezetessé az anyagot.

A lemez masztereléséért pedig egy „teljesen ismeretlen” muzsikus, Dan Swanö felel. Úgy érzem, neki is nagy szerepe van abban, hogy ilyen nagyszerűen sikerült eltalálni azt az arányt, ami bár old school-módra kicsit kásás, mégis tisztán kivehetőek rétegei és mélységei. Egy szó, mint száz: kiváló munka!

Akaratlanul is a néhány éve név- és stílusváltáson átesett Neokhrome ’Perihelion’ című munkája jut eszembe. Azon a lemezen Vasvári Gyuláék elkezdtek valamit, amit most mintha a Sear Bliss folytatna. Persze ez csak az én mentális mankóm, de azon a tényen nem változtat, hogy a ’Letters From The Edge’ nagyon különleges fogás 2018 svédasztalán, amit minden nyitott lelkületű metal fanatikusnak igen jó szívvel ajánlok.

Pontszám: 7