Michael Romeo: War Of The Worlds / Pt. 1

írta TAZ | 2018.07.26.

Megjelenés: 2018

Kiadó: Mascot Label Group

Weblap: http://michaelromeomusic.com/

Stílus: progresszív power metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Michael Romeo azon gitárosok közé tartozik, akiket nagyon nagyra becsülök. Végtelenül kedvelem munkáját, bármiről is legyen szó, ezért (is) vártam nagyon az új szólólemezt, amiről egy ideje már tudvalevő volt, hogy ott csiszolódik a géppuska kező pufók bárdista műhelyében. Romeo legutóbbi szólóanyaga 1994-ben jelent meg ’The Dark Chapter’ címmel, melyen erősen érződik az első próbálkozás szaga, de szigorúan csak hangzás szempontjából. Az ugyanis a ’90-es évek produkciós munkáinak legrosszabb hagyományaira építkezik, melynek legfájóbb pontja a hangzás, azon belül is az igen gyenge programozott dob. (Az egyébként érdekes, hogy a kiadó által küldött sajtóanyag az albumot mindössze demónak minősíti, ami elég negatív jelző arra a ’The Dark Chapter’-re, melyen nagyon komoly gitározás folyik, ráadásul a Symphony X hajnalán.)

Kíváncsian vártam, hogy 24 évvel az első lemez megjelenése után mit tud előhúzni Romeo a tarsolyából, mert ötletei vannak gazdagon, ezt mindig is tudtuk. A felvezető nyilatkozatokban igazából el is hangzott a lényeg: „Ha valaki meghallgatja a lemezt, lehet, hogy felteszi a kérdést, hogy ez a fickó vajon mit gondolhat. Azonban minden arról szól, hogy kreatív legyek és élvezzem a dolgot. A rajongóim talán azt fogják gondolni, hogy elvesztettem az eszem!” Megijedni azonban már az első kislemezdalként érkezett Blacknél sem kellett, hiszen azonnal lerítt, hogy az elmúlt egy-két Symphony X-album érces riffelése lesz itt is a meghatározó, és igazából túl nagy különbséget nem is lehetett felfedezni azon kívül, hogy Russell Allen helyett Rick Castellano énekel. Ha már szóba került Castellano: nagyon tetszik, ahogy nyílegyenes és kristálytiszta hangja kiegyenlíti a súlyos zenét, személye nagyon jó választás volt. Mivel Romeo szólólemezéről van szó, így ő írta az összes dalt, szóval nem csúcsosodik ki a többi tag saját egyénisége, vagyis menetrendszerűen kapjuk az anyabanda stílusában íródott dalokat. Mindez nagyszerű hír azoknak, akik nincsenek kibékülve a ténnyel, hogy Russell Allenék 4-5 évente villantanak valamit.

Az albumot egyébként egy igen erős szimfonikus hatásokkal tarkított bevezető nyitja, ami szintén visszautalás a Symphony X stúdiólemezeire, elég csak a ’Paradise Lost’-ra, a ’V’ vagy a legutóbbi ’Underworld’ albumra gondolni. Extra összetevőként azonban ez a szimfonikus hatás filmzenei jellegű, sőt még John Williams Star Wars szvitjéből is merít néhány dallamot. Romeo nagy tisztelője Williams munkásságának, ráadásul imádja a Star Warst, nem véletlenül van a másodikként érkező Fear The Unknown szólójának playthrough videójában egy Darth Vader figura a háttérben. Ha már szólók: nagyon tetszik, hogy azon felül, hogy rendszerint bedobja védjegyének számító szélsebes sweep tappingjeit és más rá jellemző futamot, rengeteg új témát mutat be, ami egyáltalán nem teszi kiszámíthatóvá játékát. Sokak szerint Yngwie Malmsteen játéka és neoklasszikus futamai nagy hatással voltak Romeóra, ami lehet hogy így van, azonban virgázások ide vagy oda, Michaelt sokkal ötletesebb és eredetibb gitárosnak tartom Malmsteennél, aki már jó ideje csak paródiája önmagának, már ha a stúdiólemezekről és innovációról van szó.

Az album első fele színtiszta Symphony X-féle prog-power, azonban a Fucking Robots megvillant valami olyat, amitől valóban sokaknak eldurranhat az agya, ez pedig a dubstep. Korábbi írásaimban már említettem, hogy nagyon kedvelem a Korn ’The Path Of Totality’ lemezét, ahol először ágyazták metalba a dubstepet, mely kollaboráció úgy tűnik, hogy Romeót is megihlette. Egyébként remekül passzol a tematikához, ráadásul a refrénben Castellano egy egészen képrázatos dallamot hoz, úgyhogy egy szava nem lehet még annak sem, aki nem kedveli az ilyen megoldásokat.

A Djinn az első olyan tétel az albumon, mely jobban hajlik a progresszív metal felé összetettsége és hosszúsága miatt. Hangzásban és tematikában a már jól elkoptatott közel-keleti világot eleveníti meg, azonban a kidolgozási szakaszban JD DeServio basszusai és az arab népzenei megoldások magasan kiemelik a tucat kategóriából, így szinte sajnálom, hogy belefordulunk a nyolc és félpercesre hízott Believe-be. A nóta erősen emlékeztet az Accolade (már megint a Symphony X) eposzaira, melybe ismét mesés dallamokat varázsol Castellano. A dalban többször is feltűnik a John Williamstől kölcsönzött Star Wars-foszlány, a legkiemelkedőbb pillanat azonban mégis a vége felé található gitárszóló, ami szerintem a valaha volt legszentimentálisabb futama Michaelnek. Élvezet hallgatni!

A lemez végére sokkal emészthetőbb dalok kerültek. Elsőként a Differences érkezik, amiben szinte ugyanazt a futkározó passzázst veszi elő főhősünk, mint az anyabanda legutóbbi lemezén található Legend refrénjében, amit most is nagy élvezet – még ha kicsit más formában is – visszahallani. Az átkötőként funkcionáló War Machine után a lemez egyik legjobb riffjével gyalulja ki az utat Oblivion az utolsóként érkező Constellations előtt, ami eleinte ugyan lágyabb hangvételt üt meg, később viszont egészen misztikussá válik, és nyitva hagyja az ajtót a második rész előtt. A lemeznek ugyanis lesz folytatása, ami már a kanyarban van, de egyelőre emésztgessük ezt. Szerencsére van mit.

Pontszám: 9