Stryper: God Damn Evil

írta TAZ | 2018.07.22.

Megjelenés: 2018

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: http://www.stryper.com

Stílus: heavy metal/hard rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

A Stryper és Michael Sweet történetét figyelemmel követőknek egyáltalán nem újdonság, hogy a csapat a 2013-as ’No More Hell To Pay’ óta folyamatosan emelkedő pályán van. Sweet megállás nélkül ontja magából a jobbnál jobb anyagokat, bár a tavaly kiadott új Sweet & Lynch-lemez azért nem kúszott be a kedvenceim közé, hiába volt rajta pár igazán kellemes tétel. A ’God Damn Evil’-t hallgatva az jutott eszembe, hogy talán erre az albumra tartogatta az igazán kiemelkedő nótákat Michael, mert itt bizony vannak húzós dalok, mivel a Stryper eddigi legkeményebb lemezéről beszélhetünk. A felvezetés mondjuk közel sem volt méltó a bandához, gondolok itt Tim Gaines basszer menesztéséről, melyre ugyan volt már példa a banda történetében, most azonban tényleg csak a jó Isten tudja, hogy min vesztek össze a tagok, habár cikkeztünk mi is a verbális adok-kapokról nem egyszer. Talán ez a szakítás is rányomta a bélyegét az új dalokra, melyek tényleg nem ismernek megalkuvást, és már az első perctől energiától duzzadva tartják magas színvonalon az albumot.

A kezdő Take It To The Crossról már a megjelenés előtt tudtuk, hogy a Stryper valaha volt legzúzósabb dala lesz, és valóban így is történt. Karcos riffek, szüntelen károgás Sweettől és a dal végén a banda történetében először hörgés is felsejlik, ami Matt Bachandnek (Act Of Defiance, Shadows Fall) köszönhető. Nem mondanám, hogy nekem pont ez hiányzott a Stryperből, de érdekes kombó, és jó hallani, hogy ilyet is tudnak. Ugyanakkor rendesen kilóg a lemezről a dal, az pedig, hogy rögtön az album elején található, elbátortalaníthatja az erre érzékeny hallgatókat. Az ez után érkező számok viszont teljes mértékben beleillenek abba a kategóriába, amit a csapattól megszokhattunk és megszerethettünk. A Sorry szikár riffjei nagyon jól egyensúlyoznak az egyébként kicsit szentimentális refrénnel a mérleg serpenyőjén, míg a Lost megcsillantja azt, hogy Michael hangja miért is olyan nagyszerű még mindig. Kitartott magasai – melyek sokszor sikolyba torkollnak – egyszerűen megunhatatlanok, mindig hüledezve állok az előtt, hogy semmit sem koptak az évek alatt.

Hangzás szempontjából most is történt némi változás. Nem uralkodnak a mélyek a lemezen, ami természetesen nem annak tudható be, hogy nem Tim Gaines döngöli a basszusgitárt, hiszen a lábdob sem dominál annyira, mint legutóbb. Ezúttal sokkal kiegyenlítettebb minden, valamit a gitár igazán feszesen és szikáran szórja a riffeket. Ebben nagy szerepe van annak is – csak hogy a gitárőrülteknek is kedvezzek –, hogy Michael az utóbbi években folyamatosan fejlesztette saját signature Washburn gitárját, ami már a napjainkban egyre inkább teret hódító Fishman Fluence hangszedőkkel van felvértezve, továbbá saját effektpedálja is van MS Theta Pro DSP néven, amiből lazán ki tudja csikarni ezeket a korábban is emlegetett szárazabb riffeket.

Néhány gondolat erejéig visszatérve a dalokhoz, a folytatásban igazán klasszikus stryperes ízeket elevenít fel a The Valley, a Beautiful refrénrje pedig csak úgy zeng a gazdag vokáloktól, úgyhogy mindenképpen a lemez egyik legjobb dallamát hozza. Balladát is kapunk, ráadásul klasszikus, ’80-as éveket idéző formában a Can’t Live Without Your Love képében. A lemez vége felé található Own Up már már Glenn Hughest idéző harmóniákkal és megoldásokkal borzolja a kedélyeket, a The Devil Doesn’t Live Here pedig ismét olyan húrokat pendít meg, melyeket nem sokat hallani a Strypertől. Ezer fokon izzó nóta, és méltóképpen zárja Michael Sweeték eddigi legkeményebb lemezét.

Pontszám: 8