Foreigner: Foreigner With The 21st Century Symphony Orchestra & Chorus

írta CsiGabiGa | 2018.07.18.

Megjelenés: 2018

Kiadó: earMUSIC

Weblap: www.foreigneronline.com

Stílus: AOR

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

A Foreigner új anyagából csak streamelhető hanganyagot kaptunk előzetesen, márpedig a beharangozó videók alapján is éreztem, hogy képpel sokkal jobb a koncert. Így aztán megvártam, míg szépen komótosan megérkezett a műszaki cikk áruházlánc májusi 15%-os online akciójában rendelt digipackos CD+DVD, hogy elmondhassam róla, hogy a legjobb koncertanyag, amit valaha készítettek.

A Foreigner tulajdonképpen Mick Jones és Lou Gramm társulása volt a „nagy korszakban”. A '70-es, '80-as években, amikor sorra szállították azokat a halhatatlan slágereket, amiből most is él a zenekar, gyakorlatilag csereszabatos háttérzenészek alkották a csapatot. Mert mennyivel ismertebb név a billentyűkön egy Al Greenwood, mint mondjuk a Rainbow-ban Micky Lee Soule? Gyakorlatilag csak a dobos, Dennis Elliott menetelt végig velük egészen 1992-ig, ám azóta meg éppen ezen a ponton a legnagyobb a fluktuáció. A második korszakuk, amikor Lou Gramm visszajött a csapatba 1992-ben, már a mostanihoz hasonló nosztalgiazenekar volt, sokkal masszívabb felállással. Itt lépett be Bruce Turgon, akivel megírták a korszak egyetlen stúdióalbumát, a 'Mr. Moonlight'-ot (és aki azóta szólóban két Foreigner ízű anyagot is letett az asztalra), és innen datálható Tom Gimbel multiinstrumentalista közreműködése is, aki ma már szinte az énekessel egyenrangú sztárja a csapatnak, amikor cowboy kalapjában szaxofonját fújja. Jeff Jacobs billentyűssel kiegészülve 1992-2003 között egészen jó csapatot alkottak.

Kelly Hansen érkezése óta még inkább megszilárdult a gárda, a mai zenekar sokkal inkább együttes, mint a slágergyáros Foreigner valaha is volt. És a mai tagok többnyire technikailag is jobbak a korábbiaknál. Bár sok Lou Gramm rajongó lehurroghat emiatt (pedig én is az vagyok, még a szólólemezeit, meg a Shadow Kinget is megvettem), de el kell ismerni, hogy Hansen technikásabb énekes, és a nosztalgiafaktoron kívül nincs más oka az időnkénti összeborulásnak Louval. Jeff Pilsonnal meg kifejezetten jól jártak, mert a Dokken, Dio és sok más egyéb zenekar után a Foreignernél lecövekelt basszusgitáros kiváló hangmérnök/producer is egyben. Chris Frazier pedig talán nem annyira látványos dobos, mint Jason Bonham vagy Brian Tichy, de megbízható háttérember és már eddigi 6 évével is (2012-2018) Dennis Elliott óta a legbiztosabb pont ezen a poszton.

De most még kaptunk mindehhez egy szimfonikus hangszerelést, 60 tagú zenekarral és 60 tagú kórussal a svájci Luzernben, egy a Müpához hasonló színházteremben. Dave Eggar és Chuck Palmer, akik ezt elkövették, a koncerten is aktívan közreműködnek: utóbbi csak szerényen, hátul az ütőhangszerek mögött, előbbi azonban állva tépi a csellóját, mint egy rocksztár, akárha az Apocalypticában játszana, nem a Foreigner mögött. A nyitány csodás alaphangulatot teremt a koncertnek. Csak a  szimfonikusok és a kórus szól, és egy valódi komolyzenei kompozíciót kapunk, melyben persze rendre felcsendülnek ismert momentumok: dallamok, vagy épp csak a Cold As Ice jellegzetes zongora intrója – csak épp fúvósokon –, a vezérmotívum pedig a Juke Box Hero refrénje, csak éppen Dies Irae szöveggel, amitől még inkább elhiszed, hogy akár Beethoven is írhatta volna az Örömóda előtt amolyan ujjgyakorlatként.

Aztán a Blue Morning, Blue Dayjel berobban a banda is, Kelly csúcsformában, Jeff meg mintha elirigyelte volna Dokken-béli társától, „Wild” Mick Browntól az előnevet. Mick Jones ugyan kicsit nagypapásan nyomja, de mégiscsak ő az egésznek a szülőatyja. Azzal, hogy bevett maga mellé egy második gitárost, sokkal hátrább húzódott, a szólókat is sokszor átengedi, többet billentyűzik, de a jellegzetes riffekkel azért ő aratja le a tapsokat. Ahogy a Cold As Ice billentyű intrójával is, melyen már állva tapsol a közönség, pedig még csak a második száma a zenekarnak. Michael Bluestein nyom egy fergeteges Hammond-szólót, Bruce Watson beleszövi a Black Night riffjét is, csak hogy tovább hergelje a közönséget, akik azonban oda se hederítenek rájuk, mert közben Kelly Hansen az üléstámlákon lépdelve pacsizik mindenkivel és vezényli a karzaton ülőket. Hatalmas a hangulat!

Azért azt is el kell mondani, hogy a 60 tagú kórus nélkül is remekül elboldogulnának, elvégre öttagú vokál segíti Kellyt, csupán Frazier nem énekel a bandából. Viszont az a 60 fő megnyomja rendesen a refréneket. A szimfonikus hangszerelés pedig nem olyan tedd-ide-tedd-oda összedobott valami, csak hogy elmondhassák, hogy megvolt a nagyzenekar, a nyitányhoz hasonló igényességgel megy végig az életművön. Még mindig csak a koncert első harmadában járunk, de már egy unplugged blokk következik, a 'Can't Slow Down' albumról egyedüliként a When It Comes To Love élte túl az idők viharát, a kórus intrója után ezzel kezdenek, hogy aztán Tom Gimbel egy fuvolaszólóval vezesse be a Say You Willt, és elhangzik a legutolsó felvétel, a The Flame Still Burns is. Jones itt másik csatornára vált, átmegy MTV Unpluggedból VH1 Storytellersbe, és elmeséli, hogy a dalt nem most írta, hanem még 1998-ban a 'Still Crazy' című filmhez, melyben egy öregedő rocksztár 25 év után adja elő régi nagy slágerét. A nyilvánvaló párhuzamon a valósággal jót nevet a közönséggel együtt. (A filmben egyébként a Strange Fruit nevű banda elő is adja a dalt. Azért a Foreigner verziója sokkal jobb!)

Vissza a lírától a rockhoz: That Was Yesterday. Látszik, hogy élvezik, amit csinálnak, nem csak egy hakni számukra a 35-40 éves slágerek előadása. A Juke Box Hero felhasználásával készült Overture olyan jól sikerült, hogy a dal kap egy önálló nyitányt is, kórussal rendesen megtámogatva. Sajnos Jason Bonham kikerülésével a Whole Lotta Love beépítése ugrott, viszont kapunk helyette egy óriási csellószólót az elején Dave Eggartól, és jól meg is énekeltetik a már megint állva tapsoló közönséget. A Starrider előtt Jones megint mesél, újra fuvola intró teszi egyedivé az előadást, és a szimfonikusokon belül ezúttal a rézfúvósok dominálnak a dalban. A Fool For You Anyway / Hot Blooded párosban pedig még a kórusvezető hölgy is lejön a karzatról (szerencsére nem egyenesen), hogy bedobja magát a vokálba. Az Urgent meg egyértelműen a szaxofonos Tom Gimbel jutalomjátéka.

Kvázi ráadásdal – bár ilyen nagyszámú zenész nem vonul le a színpadról egy kis visszatapsolásért – az I Want To Know What Love Is. „You know the song, you know the words, let's all join together” – Kelly Hansen ezzel mindent el is mondott. Olyan áhítattal énekel a közönség, mint a Vidám Vasárnap slágereit a felekezet Dobi Sanyival. Hátborzongató! A szó jó értelmében. Tényleg nem lehet mit hozzátenni. Amit ezek itt előadtak, azt már nem lehet felülmúlni. Nem csoda, ha most azt találták ki, hogy összeáll az eredeti hattagú csapat egy nosztalgiakoncert erejéig. Mert abban még van valami plusz töltet azoknak, akiknek a fiatalságát meghatározta a zenekar. A zenekar, amelynek itthon elmaradt a koncertje a kisszámú érdeklődő miatt, de Amerikában a Whitesnake és a Jason Bonham's Led Zeppelin Evening melegít be nekik.

A CD+DVD kiadvány szépséges digipack csomagolásban jelent meg, gyönyörű arany betűkkel a hátán a dalcímek és egy szokatlanul vastag, 24 oldalas füzet a belsejében. A CD műsoridejét maximálisan kihasználták: 79:59 a játékidő, de így is lemaradt 3 dal, a Head Games, a The Flame Still Burns és a Hot Blooded. A DVD 111 perces és LPCM, valamint DTS hanggal rendelkezik. És mint minden DTS, bikául szól. Mintha csak ott lennél és körülötted énekelne a tömeg. Ha nagyon akarnék hibát keresni benne (de nem akarok), akkor az extrák teljes hiányát említhetném, még a felvezető Urgent videóban szereplő dokumentum anyagok sincsenek a DVD-n. De ez a koncert mindenért kárpótol. Nem előremutató, nem progresszív zene, de példamutató a zenészek és a hangszerelők teljesítménye, amellyel létrehozták ezt az előadást. És persze fiatalságom nagy kedvence a muzsika. Eddig a Jason Bonhammel felvett 2008-as 'Soundstage' koncert volt a kedvencem tőlük, de ez most letaszította trónjáról.

Pontszám: 10