Nick Simper & Nasty Habits: Live An’ Nasty

írta Bigfoot | 2018.07.13.

Megjelenés: 2018

Kiadó: Casinos Austria Music Line

Weblap: https://www.nastyhabits.eu/

Stílus: hard rock

Származás: nemzetközi

 

Zenészek

Nick Simper – basszusgitár
Scholtz Attila – ének
Chris Heissenberger – gitár, ének
Helmut Puschacher – billentyűs hangszerek
Peter Brkusic - dob

Dalcímek

01. Joke
02. Emmaretta
03. Don’t Go
04. Help
05. Cold
06. Why Didn’t Rosemary
07. Lalena
08. Hush

Értékelés

Már több mint egy évtizede, hogy a Deep Purple alapító basszusgitárosa együtt játszik az osztrák rockformációval, melyhez nem is olyan rég Scholtz Attila, a Cry Free frontembere is csatlakozott.

A koncepció a szokásos, a műsorban – természetesen Nick Simper miatt – az első három Purple-lemez dalai dominálnak, a saját dalok mellett. A műsorról a magyar rajongók is meggyőződhettek – nem is egyszer – az elmúlt években.

Ezen a tavaly lezajlott osztrák fellépésen sem változott az elképzelés, ezúttal is a Purple korai korszaka áll a fókuszpontban. Úgy vélem, ez nagyon jó álláspont, mert a még mindig prosperáló anyazenekar csak a Husht tartja műsoron ebből a korszakból, és a világszerte működő Purple cover zenekarok sem favorizálják oly intenzíven az első felállás repertoárját.

Nézzük a saját blokkot, ez három tökös hard rock nótát kínál. A kezdő szám, a Joke egy középtempós, döngölős téma, melyet némileg lágyít a billentyűs rész, ennek megszólalása és formája kicsit olyan, mint a Van Halen Jump megaslágere. A Please Don’t Go egy lendületes rock and roll szerzemény virgás hangszerszólókkal, gondolom, rendesen beindul rá a közönség a bulikon. A Cold egy szaggatott, ám kemény nóta, hangsúlyos hangszeres résszel.

Pontosítanám korábbi szavaim, mert a Purple-blokkban a második lemez, a ’The Book Of Taliesyn’ egyetlen dala nem hangzik el, csak az elsőre és a harmadikra összpontosítanak. (Pedig személyes véleményem szerint a legjobb az első három Purple-album közül.) Itt két igazi Purple kompozíciót és három feldolgozást hallunk: ha visszagondolunk, az első felállás cover verziói is épp oly jelentősek voltak, mint a saját agyszülemények. Olyan nagyon nem nyúltak hozzá az eredeti felvételekhez, ám az eredetileg csak kislemezen megjelent Emmarettához hozzáettek egy gyors részt, ez a Black Night riffjén alapul. Igen, ez a Gillan korszak egyik legtöbbet játszott szerzeménye, ám az alapriff a néhai Ricky Nelson Summertime dalából ered: innen vette kölcsön Ritchie Blackmore a későbbi kislemez sikerhez. Történelmi adalékként említsük meg, 68-69 környékén már nem volt ismeretlen a gitártéma a zenekar és főleg Blackmore számára. A többi nótánál a szólókat gondolták újra, ám a gitárrészeknél is hallok jelentősebb eltéréseket. A Hushban elnyújtották az improvizációs részt, ezt a jelenlegi Purple is hasonlóan gondolja.

A megszólalás, a hangzás mindenképp modern – ez amúgy jellemző az egész albumra, viszont a Beatles örökzöld, a Help lírai verziója ezúttal is úgy szól, mint az első Purple-albumon, ám az ének nem visszhangos, az eredeti elképzelés nagyon él és nagyon jól tették, hogy nem nyúltak hozzá. Nem igazán értem, miért került bele a szelekcióba a Why Didn’t Rosemary rock and rollja a harmadik albumról, ennél a Purple-nek nem egy feltétlenül jobb saját szerzeménye hallható bármelyik korai albumról. Donovan szép lírája, a Lalena is nagyot szól, talán a Hammond-szóló kevésbé jazzes, ám ez is a helyén van.

Nem csak a Purple-vonal miatt, a saját dalok is szerepet játszanak, hogy egy színvonalas, jó hangzású és dögös, élő hard rock album gazdagítja a Deep Purple családfa diszkográfiáját, és ez feltétlenül csemege a zenekar hardcore rajongóinak. A beszerzést egy picit nehezíti, hogy csak LP formában jelent meg ötszáz példányban.

Simpert nem választották be a Rock And Roll Hírességek Csarnokába a Purple 2016-os beiktatásakor, ám munkássága erősen jelen van a Purple 68-69 közti korszakában zenészként és szerzőként is. A közelgő ötvenedik évforduló alkalmából a Purple első albumát a Nasty Habits teljes egészében előadja koncertjein.

Pontszám: 8.5