Joe Bonamassa: British Blues Explosion Live (DVD)

írta Bigfoot | 2018.05.18.

Megjelenés: 2018

Kiadó: Mascot Label Group

Weblap: https://jbonamassa.com/

Stílus: blues, blues-rock

Származás: USA

 

Zenészek

Joe Bonamassa – gitár, ének
Michael Rhodes – basszusgitár
Reese Wynans – billenytűs hangszerek
Anton Fig – dob
Russ Irwin – ritmusgitár, vokál

Dalcímek

01. Beck's Bolero / Rice Pudding
02. Mainline Florida
03. Boogie With Stu
04. Let Me Love You Baby
05. Plynth (Water Down The Drain)
06. Spanish Boots
07. Double Crossing Time
08. Motherless Children
09. SWLABR
10. Tea For One / I Can't Quit You Baby
11. Little Girl
12. Pretending
13. Black Winter / Django
14. How Many More Times

Értékelés

Ha jól számolom, egy éven belül ez Joe Bonamassa negyedik albuma. Csak a kötelező kör kedvéért: az akusztikus ’Live At Carnegie Hall – An Acoustic Evening’, a Black Country Communion negyedik albuma, a ’Black CoffeeBeth Harttal, és most itt van ez a brit blues lemez.

Ez a kiadvány pedig a harmadik album abból a sorozatból, ahol neves blueselőadók szerzeményeit gondolta újra Joe. A ’Muddy Wolf At Red Rocks’-on Muddy Waters és Howlin’ Wolf világa volt terítéken, a ’Live At Greek Theatre’-en a Három Királyok, azaz, Freddie King, Albert King és B.B. King életműveit gondolta újra, jelen tárgykörben a három brit gitárfenoménnak, Jeff Becknek, Eric Claptonnak és Jimmy Page-nek az életművéből szemezgetett.

Egy kicsit halogatták ennek az élő felvételnek a megjelenését, mert még 2016-ban készült egy rövid, ötállomásos brit turnén, mely teljes egészében arról szólt, hogy a három veterán gitáros munkássága előtt tisztelegtek. Ennek a szabadtéri koncertnek nagyszerű a hangulata, már látványban is, hiszen egy fesztiválon, a Greenwich Music Time-on készültek a felvételek, a helyszín pedig nem más, mint az Old Royal Naval College. Amikor a zenészek szemszögéből mutatják a közönséget, háttérben az iskola patinás épületei nagyszerű látványt mutatnak, és a rajongók fegyelmezetten, széken ülve hallgatják Joe muzsikáját.

A műsorválasztás nem éppen a nagyközönség elvárásai szerint készült, mert nem a legismertebb darabokat választották ki a műsorhoz. Jó, Jeff Becknél itt a Beck’s Bolero, ám sehol a Shape Of Things (pedig Gary Moore vagy a Nazareth is feldolgozta), vagy a Train Kept A Rolling, egyáltalán nem nagyon tolonganak a Yardbirds-slágerek. A Creamet is csak egy dal, a ’Disreali Gears’ lemezről a SWLABR képviseli. Csak ezen az albumon nem egy, hanem több ennél jobban ismert szám is hallható. Viszont John Mayallt becsempészték a műsorba, hiszen két olyan dal is helyet kapott (Double Crossing Time, Little Girl), amit a „Lassúkezű” még a Bluesbreakersben követett el.

A szelekció egyértelműen a hatvanas-hetvenes éveket reprezentálja mindhárom gitáros esetében, ám egy kivétel akad: Claptontól bekerült egy sláger, a Pretending az 1989-es ’Journeyman’ albumról.

Elég teret hagynak az improvizációknak, ennek ellenére nem nyúltak olyan nagyon hozzá az eredeti dalformákhoz. Például az előbb említett Cream-nótát, a SWLABR-t nagyon hűen játsszák. A végére odapakolt hangszeres részben Bonamassa egy az egyben Claptont idézi, sőt a Michael Rhodes-Anton Fig ritmusszekció is pont úgy felpörög, mint azt Jack Bruce és Ginger Baker tette anno a koncerteken.

A három Led Zeppelin-dalt Fender Telecasteren pengeti Joe. (Ismert tény, hogy a Zep korai korszakában Jimmy Page ilyen gitáron játszott.) Érdekes választás a Boogie With Stu a ’Physical Graffitti’ albumról, mert ez pont nem egy gitárcentrikus nóta. Nem véletlen ez a címe, mert eredetileg Ian Stewart veri a zongora billentyűit. Ezen a koncerten pedig Russ Irwin, aki a teltebb hangzás kedvéért végig ritmusgitározik, sőt énekel is, leteszi gitárját, a billentyűkhöz ül és nagyszerű duettet adnak elő Reese Wynansszel. No lám, egy nagyon tehetséges multi-instrumentalista került a csapatba. Említsük itt meg a Tea For One-t, a ’Presence’ album zárását. Nos, Bonamassa Jimmy Page-hez hasonlóan felvonultatja a bluesgitározás komplett arzenálját, a halk síró dallamoktól a végletekig felpörgetett érzelmes futamok rögtönzéséig. Ez a rész a DVD egyik csúcspontja.

Hatásos lezárás a Zep How Many More Times kutyakemény riffelős alapja, jól beindul tőle a zsűri. Nem annyira hagyományos szerkesztési módja egy koncertnek, hogy a legvégére hagyják a dobszólót. Anton Fig a fináléban mutatja be nem mindennapi tudását.

Egy rövid, hétperces bónuszfelvétel marad a végére, mely a YouTube-ra két évvel ezelőtt már felkerült Joe saját csatornáján. Ezen a felvételen Liverpoolban, a Cavern Clubban játszanak. Mi mást, mint egy Beatles szerzeményt, a Taxmant. Bluesosabban, rockosabban, amolyan „bonamassásan”.

Pontszám: 9