Spock’s Beard: Noise Floor

írta karpatisz | 2018.05.19.

Megjelenés: 2018

Kiadó: InsideOut Music

Weblap: http://www.spocksbeard.com/

Stílus: progresszív rock

Származás: USA

 

Zenészek

Alan Morse – gitár, ének
Dave Meros – basszusgitár, ének
Ryo Okomuto – billentyűs hangszerek, ének
Ted Leonard – ének, gitár

Nick D’Virgilio – dob, ének

Dalcímek

Disc 1 – Noise Floor:

01. To Breathe Another Day
02. What’s Become of Me
03. Somebody’s Home
04. Have We All Gone Crazy
05. So This Is Life
06. One So Wise
07. Box of Spiders
08. Beginnings

Disc 2 – Cutting Room Floor:

01. Days We’ll Remember
02. Bulletproof
03. Vault
04. Armageddon Nervous

Értékelés

A Spock’s Beard-történelem egy különleges fejezetének lehettünk tanúi, amikor Neal Morse-nak köszönhetően ismét a csapattal lehetett látni Nick D’Virgiliót, aki a ’Snow Live’ előadásában szerves részt vállalt. Nick a csapat előző két korszakának meghatározó alakja: az induláskor a dobok mögött és az akkori frontember mellett kisegítő énekesként, elsőszámú vokálosként, majd a második fejezetben egyértelmű frontemberként, de azért a dobos szerepében is láthattuk. Jelen szakaszban viszont szerepe egyelőre meghatározhatatlan, de az biztos, hogy sokakat – köztük engem is – örömmel töltött el a „nagy bejelentés”, miszerint a tizenharmadik stúdióalbumot az aktuális felállás négy tagja Nickkel kiegészülve készíti el. Az igencsak ritka dolog, hogy egy zenekar bármelyik korszakának lemezeit veszem elő, találok a szívemnek kedveset.  A korai albumok közül felesleges megemlítenem akár egyet is, hiszen csak kiváló darabokat találunk. A második éra azért már nem ilyen egyszerű, de a Nick vezényletével készült ’X’ olyan album lett, amit szívesen hallgatok. A jelenkori reinkarnációban viszont még nehezebb a választás, mert Ted Leonard érkezése óta mindössze két album készült, a rövidesen megjelenő – írásom tárgya – csak a harmadik a sorban. A bejelentést követően valami megmagyarázhatatlanul jó érzés alakult ki bennem, végre elérkezett az idő, hogy ismét egy remekmű születhessen a Spock’s Beard konyhájában. Számomra egyértelmű volt, hogy Nick a dalok írásának is szerves része lesz. Ezzel a „plusszal” vágtam neki az újabb „Spock rock” kalandnak, melynek nyitánya egyértelműen a To Breathe Another Day című friss szerzemény lett.

Egyfelől tetszett, amit hallottam. A korong nyitótétele egy igazi jó kis pörgős tétel lett, minden védjegyet magán hordoz, amit kell. Dave Meros markáns basszusa, Alan Morse jellegzetes ritmusozása, éneklő szólójátéka, Ryo Okomuto hammondos és sok hangszínt hozó billentyűjátéka és Ted Leonard éneke is a tőle elvárható minőségben szólalt meg. Ám a nagy pofáraesés is megérkezett rögtön, amikor a klipet és a kiadó által küldött új sajtófotót megismertem: Hiszen ott csak négy embert lehet látni! Ácsi! Hol van Nick? Ő dobol, de akkor most mi van? A valóság itt tudatosodott bennem, hogy Nick D’Virgilio bizony csak a dobos szerepét tölti be és semmi mást. A csapat csak később, a népszerűsítő időszakban hozta a világ tudomására, hogy Nick a dalok szerzésében nem vett részt, csak feldobolta a témákat. Ennek miértjére sajnos nem kaptunk választ. Már nem olyan nagy lelkesedéssel, de azért kikértem a kiadótól a lemez promóciós csomagját, hogy a teljes albumot megismerhessem.

A To Breathe Another Day után érkező új dalokon azt vettem észre, hogy ezúttal direktebbek, a ’Brief Nocturnes And Dreamless Sleep’ és a ’The Oblivion Particle’ dalai viszont nehezebben emészthetőek voltak. Kellett nekik érési idő, hogy az ember alaposabb véleményt tudjon róluk kialakítani. Az első korongon hallható dalokat egyértelműen a négytagú mag írta, és úgy, hogy Ted nemcsak énekesként, hanem második gitárosként is része a produkciónak. Az első lemez dalainak szerves része lett egy maroknyi vonós és fúvós, akik szólamaikkal pozitív irányba terelik a művek értékét. Az első igazi meglepetésre egészen a So This Is Life érkezéséig kellett várni. Addig – ha szabad ilyet mondanom – semmi olyat nem hallottam, amit ez a zenekar ne mutatott volna bármelyik újkori lemezén. Az előbb említett dal viszont egy kis időkapszula, ami elvitt a The Beatles világába. Dave Meros jellegzetes hangszínét is olyanra cserélte, mintha Paul McCartney Höfner hangszerén játszana. A vonósok aláfestése olyan domináns, mint a gombafejek késői szerzeményeiben. A korong utolsó részében is vegyes érzelmek gyűltek bennem. Egyértelmű húzótétel a One So Wise, aminek igen kellemes refrént írtak, a legnagyobb fejtörést azonban a Box of Spiders okozta. A ritmikai komplexitás és az eltolt ritmikák korábban is jelen voltak a csapat lemezein, de nem ennyire. Ez a mű számomra nagyon kilóg a sorból, még azt is meg merném kockáztatni, hogy nem kellett volna rákerülnie a lemezre.

Amikor már kezdtem elveszíteni a reményt, akkor végre megérkezett az, amit írásom elején említettem: A Beginnings című bő hétperces epikus tételben kaptam meg azt, amire a kezdetektől vágytam. Nevezetesen, hogy Nick is szerves része legyen a dolognak. Hiszen nemcsak kiváló dobos, hanem zseniális énekes is. Miért csak egy dalban énekelhet? Talán másképp nézett volna ki a korong, ha ő több szerepet vállal. Sajnálom, de végeredményében így az első lemez, maga a ’Noise Floor’ nem több, mint egy kiváló zenészek ígéretesnek szánt, de csak jóra sikerült munkája. Pontszámokkal kifejezve, a pontozási rendszerben foglaltak szerint is csak 6,5.

Az előbb említett pontszámmal az első lemez értékelését szerettem volna hangsúlyosan lezárni, mert a kiadvány második korongján egy önállónak szánt EP-t találhatunk, melyen a ’Noise Floor’ idején készült B-oldalas dalokat találjuk meg. A ’Cutting Room Floor’ cím is erről árulkodik, de a tüzetes ismerkedés után merőben más véleményemen alakult ki. A bónusznak szánt dalok bizony jobbra sikerültek, és az élvezeti értékük több lett, mint pár, egyébként az első lemezen helyet foglaló tételnek. A könnyedebb témák egyértelműen populárisabb, rádióbarát szerzeményeket szültek. A sokszínűség igazán jó ötleteket tartogatott. A Bulletproof lett ezek közül személyes kedvencem, mert egy igazi zenei kalandot rejt. Sinatra világától a Beatles hangvételéig sikerült egybegyúrni mindent a Spock’s Beard jellegzetességeivel. Az instrumentális kártyát persze itt is előhúzza a csapat, az Armageddon Nervous nem könnyen emészthető, de sokkal jobb, mint az első lemezről a Box of Spiders. Ezt akár szívesen viszonthallanám koncerten is. Ha ezt a korongot külön értékelem, akkor itt már magasabb pontszám jár, mert a teljes EP-n a jó dalok dominálnak és bizony kiemelkedő pillanatokat is okozott. Ezeket az érzéseket számokban kifejezve 7,5 ponttal tudom kifejezni.

Pontszám: 7