JCM: Heroes

írta Bigfoot | 2018.05.05.

Megjelenés: 2018

Kiadó: Repertoire Records

Weblap: http://jcmband.com

Stílus: blues, blues-rock

Származás: Nagy-Britannia

 

Zenészek

Jon Hiseman – dob
Clem Clempson – gitár, ének
Mark Clarke – basszusgitár, ének

Dalcímek

01. The Kettle
02. Strangeher
03. Weird Of Hermiston
04. Four Day Creep
05. Yeah Yeah Yeah
06. Rivers
07. Grease The Wheels
08. Inquisition
09. Foyers Of Fun
10. Only Sixteen
11. The Real Great Escape

Értékelés

Tavaly év végén történt, hogy Jon Hiseman gondolt egy nagyot: egy olyan bandát kellene összehozni, mely azoknak a már nem élő előadóknak a dalait játssza, akik hatással bírtak a Colosseum és annak tagjai pályafutására. Mivel Clem Clempson és Mark Clarke éppen kéznél volt, nem volt kérdés, kikkel áll össze a formáció. A repertoár pedig Jack Bruce, Humble Pie, Graham Bond, Larry Coryell és a Colosseum mindkét formájának dalaiból állt össze.

Elkészült egy album is, ám ezen sem hallhatók új dalok, inkább a régiek újragondolva. Mivel felelevenítettek egy régi zenekari formát, a power triót (gitár, basszus, dob) értelemszerűen olyan formában kellett hozzányúlni a dalokhoz, hogy el kellett venni a hangszerelésből, nyersebb, elementárisabb aspektusból kellett közelíteni az eredeti anyagokhoz. Az énekrészeket Clarke és Clempson szépen megosztották, hiszen mindketten kiváló énekesek is hangszeres tudásuk mellett. Ha nagyon szigorúan veszem górcső alá a lemez műsorválasztását, akkor nyilvánvaló, hogy inkább Hiseman emlékezik. Clempson olyan Colosseum-témákat penget, amiken eredetileg nem is játszik, igaz, a Four Day Creep hallható a Humble Pie-tól. Clarke csak rövid ideig zenélt a Colosseum tagjaként – a zenekar egyébként is nyúlfarknyi első korszakában –, bár a Tempest rövid két évében végig kitartott Hiseman mellett.

Nem tényleges sorrendben mennék – talán fontosságiban –, néhány felvételt kiemelve.

A The Kettle – igaz, ezzel indul a lemez – a Colosseum első felállásának második, ma már tananyagként kezelendő ’Valentine Suite’ albumának kezdődala. Egy kemény gitárriffre alapuló téma, persze hárman nyersebbre vették a figurát az eredetinél. A felvételt egyedivé teszi az a tény, hogy ezen az albumon sem Clempson, sem Clarke nem volt tagja a Colosseumnak. A csapat második reinkarnációja – melyben Gary Moore és Don Airey is muzsikált – is feltűnik a korongon, ez a négyes mellőzte a bluest, határozottabban tette le voksát a jazz-rock mellett. Nos, a jazz eltűnt a mostani verziókból, az Inquisitiont nem is olyan eszeveszett tempóban játsszák, mint eredetileg a ’Wardance’ albumon, érzésem szerint ez elmarad az eredeti változattól. A Rivers az ’Electric Savage’ albumon egy vokális szerzemény, amit Gary Moore énekel. Leszámítva az aláfestő billentyű hiányát, ehhez különösebben nem nyúltak hozzá. A koncerteken más, a lemezre nem került Colosseum-témák is elhangzanak, ilyen például a Skelington vagy a Jack Bruce-szerzemény, a Theme For an Imaginary Western. Bruce, a jó barát, a nagy inspiráció amúgy itt van az albumon kétszer is, az egyik a Weird Of Hermiston, mely a néhai basszusgitáros ’Songs For A Tailor’ LP-jén hallható eredetileg, ezen Hiseman dobolt. Ahogy én hallom, a három Tempest-dalhoz, (Strangeher, Foyers Of Fun, Yeah Yeah, Yeah) is keveset tettek hozzá, igaz, maga a Tempest is egy nyers stílusú banda volt, még Allan Holdsworthszel is, azért náluk is ott figyelt a jazz.

Azt mindenképp el kell mondani, hogy ezt a power triót nem úgy kell értelmezni, mint a negyvenöt-ötven évvel ezelőttieket. Nem vibrál, a tagok nem akarják szétszedni hangszereiket, nem robbanásszerűek a szólók. Profi módon szólnak a dalok, minden hangot alaposan átgondolva vettek fel. Sokkal inkább arról van szó, hogy három idős zenész karrierje vége felé visszatekint egy kicsit a múltba, könyvel, értékeli a küzdelmes évtizedeket, melyeket eltöltöttek a showbusiness-ben.

Pontszám: 7.5