Stone Temple Pilots: Stone Temple Pilots

írta Dzsó | 2018.05.03.

Megjelenés: 2018

Kiadó: Rhino Records

Weblap: http://www.stonetemplepilots.com

Stílus: rock, hard rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Első hallgatás után azt éreztem, hogy egy kiváló Led Zeppelin-hatású nyitány (Middle Of Nowhere) után ellaposodik a lemez és a második félidőben felébredő producer (jelen esetben maga a zenekar) csak ekkor veszi észre, hogy menteni kéne a menthetőt, ami az eklektikus második félidőben többé-kevésbé sikerült is. Ez kb. ötös átlag lenne, de nem minősítünk egy könyvet se belelapozás alapján, a replay gomb választ adott minden kérdésre, mert (láss csodát) másodszorra nyoma sem volt ilyen felemás impresszióknak. Harmadszorra pedig élni kezdett az anyag és egy jól összerakott album bontakozott ki, amelyet már az új énekessel, Jeff Gutt-tal vettek fel.

Scott Weiland ex-énekes súlyos drogfüggősége még életében sötét árnyékot vetett a banda működésére, többször is elváltak útjaik, míg 2013-ban végleg kirúgták zűrös ügyei miatt, amiből pereskedés lett. Leigazolták Chester Benningtont „részmunkaidős” énekesnek a Linkin Parkból, aki végül kétévnyi együttműködés és egyetlen közös EP után bejelentette, hogy békében kiszáll, mert a Linkin Parkra akar koncentrálni. Két tragédia is megrázta ezután a banda háza táját: 2015 decemberében Scott Weiland drogtúladagolásban halt meg, 2017 júliusában pedig Chester Bennington öngyilkos lett. Mindkettejükről megemlékeznek az új lemez borítóján: „In loving memory of Scott Weiland and Chester Bennington. We miss you.”

A banda nyíltan hangot adott a szándékának, hogy Stone Temple Pilotsként akarják folytatni, vagy inkább ismét újrakezdeni, az a megérzésem, hogy ez is benne van abban, hogy a reunionos 2010-es lemez után ennek sem adtak címet. Több ezer jelölt közül kiválasztották az X Factor-döntős Jeff Gutt énekest, aki 100 százalékos döntésnek bizonyult, kvalitásai – és Weilandéhez hasonló hangja – alapján méltó birtokosa az énekes posztnak, a lemezborító információ szerint pedig társszerző minden dalban.

A csapat nyilván nem akart kibújni a bőréből – nem is lett volna hiteles egy ilyen húzás –, remekül emelték át a seattle-i koszos hangzást 2018-ba, helyenként klinikai tisztaságúra polírozták, az egykori lázadó hozzáállásból is visszavettek, de ezzel sincs baj, a zenekart alapító mag túl van az ötvenen, én nem feltétlenül vártam tőlük egy újabb Vasoline-t.

Hogy a management és a banda egyaránt komolyan gondolta a hetedik stúdiólemezt, az látszik egyrészről az alapos felvezetésből, mert négy kislemez is kapcsolódik a kiadványhoz. Még tavaly novemberben kijött az energiabomba Meadow, ami simán elférne akár az első lemezen is, és a megjelenéskor mehetett volna az MTV-n kétóránként, hogy eladjanak az albumból még kétmilliót a tíz mellé. Mára megváltozott a zeneipar, de a kislemez így is a Billboard-lista 6. helyéig jutott!

Január végén adták ki a kukorica betakarításához szintén ideális háttérzene Roll Me Undert, ez is feljutott a Billboard 25. helyéig, nem véletlenül. Februárban következett a szomorkás szövegű, ám csodaszép Art Of Letting Go, ennek a dalnak a hangszerelése is megérdemel egy dicséretet a lebegős, majd jazzbe hajló gitárjáték miatt, ilyet én még nem hallottam Dean DeLeótól. Végül márciusban jött a középtempósan menetelő Never Enough és ezzel teljessé vált az album teljes keresztmetszete, mert pontosan ilyen a lemez: zúzás és nyugalom, kiváló dalok, disszonáns riffek és kórusok, tisztelgés a Seattle-mozgalom előtt, amiben van a lemeznek saját, külön bejáratú Black Hole Sunja és Easyje is.

Hogy a management és a banda egyaránt komolyan gondolta a hetedik stúdiólemezt, az látszik másrészről a naptáron is, mert az albumot népszerűsítő 68 állomásos turné negyedénél tartanak. Európát sajnos nagy ívben elkerülik, mert hiába adtak el közel 40 millió lemezt világszerte, ennek a nagy része az USA-ban talált gazdára.

Pontszám: 8.5