UDO: Mastercutor
írta garael | 2007.06.02.
Megjelenés: 2007
Kiadó: AFM
Weblap: www.udo-online.de
Stílus: heavy metal
Származás: Németország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Nem gondoltam volna, hogy a legutóbbi - szado - mazo köntösbe öltöztetett - UDO album után még mindig tud keményedni az öreg ( perverzek a sexuális felhangokat ne vegyék figyelembe), ám úgy látszik, több évtized eltöltése a metal érában felér egy jófajta zenei kék tablettával. Tudom, vannak, akiknek minden ráspoly album egyforma, ám én most azokhoz szólok, kik szeretik ezt a nagy változtatásoktól mentes, kipróbált világot, mely azonban még tud kisebb meglepetéseket is okozni. Jelen lemez - a mostani divatos szokásoknak megfelelően - amolyan konceptalbum,, melyben egy Mastercutor nevű barátságos arcú rém okítja a népet 14 etapban - érdekes, hogy hasonlít a hangja UDO-éhoz... A nyitó, Mastercutor a szokásos koncertnóta, ám olyan agresszivitással megdörrenve, amitől az ólomkatonák is haptákba vágják magukat. A kissé gépies dobolás csak ráerősít a törzsi - mechanikus riffekre, melyre úgy terül rá a gitárszóló, mint élő szövet a fémvázra. A monoton dobalapok megmaradnak a következő számban - talán ez az egyetlen, amit hibájaként rovok fel az albumnak, jóllehet ehhez a maschier metalhoz még illik is ez az agydöngető alapozás. Ehhez a szerzeményhez készült el egyébként az ismételten telitalálat klip - a múltkori "kreatív csapat igen jól dolgozik - , van itt minden: a neowave horrorfilmek klipes vágási technikája, Murnau Nosfreatujához hasonló szörny, irracionális világ, és persze hatalmas cicik...mi kell még? A The Insigator folytatja az elektromos impulzus áradatot, némileg tört ritmusban headbangeltetve a hallgatóságot, hosszúra nyújtott feszültségfokozással előkészítve a kiabálós refrént, melyet már párszor hallhattunk a korábbi UDO albumokon. A One Lone Voice a szokásos Accept ballada, hegedű samplerrel, amit a We Do elbrutalizált ipari himnusza követ. UDO hangjába ezúttal a szokásosnál is több smirgli került, ami viszont néha a dallamformálás rovására is megy, ahogy az a Walker Of The Dark horrorisztikus, filmzenés refrénjéből is kiderül. A Master Of Disaster a lemez egyik csúcsa, olyan hiperagresszív indusztriális jelleggel felruházott induló, ami a fülbemászó refrénben kicsúcsosodva avatja fel az öreg egyik legsikerültebb számát. A következő, Tears Of A Clown után folytatódik az "agyalapozás", szerencsére kissé sikerültebb refrénnel, majd a formát tovább erősítve érkezik a Borderline, egy hagyományosabb, amolyan Accept koncertsláger, talán a másik legerősebb pontja az albumnak. A továbbiakban az eddigiekhez hasonló szigorú hangvételben folyik tovább a dresszír: UDO kiképző őrmesterként menetelteti az állományt, pillanatnyi szünetet sem hagyva a permanens "gyúrás" tikkasztó perceiben, talán a Dead Man's Eyes szellősebb riffelése és énekeltetős dallamai adnak némi pihenőt, bár csak annyira, mint légiósnak a géppuska elvétele 40 fokban, még további húsz kilométer megtételére kötelezve. A végére aztán kapunk egy kis metalba gyömöszölt rock'n'rollt , igazi gyöngyszemeként az újabb ráspoly koronának.
Legutóbbi hozzászólások