Black Stone Cherry: Family Tree

írta TAZ | 2018.04.19.

Megjelenés: 2018

Kiadó: Mascot Label Group

Weblap: www.blackstonecherry.com

Stílus: southern rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Tizenkét év, hat album. Igen figyelemreméltó teljesítmény (az új albumot is beleértve) a Black Stone Cherry fiaitól, és egyáltalán nem úgy tűnik, hogy lassítanának, hiszen ezúttal is két év után kézbesítik legújabb dalcsokrukat, ’Family Tree’ címmel. Igazi sikersztori az edmontoni banda eddigi karrierje, bár sokan úgy vannak velük, hogy az első két lemez még jó volt, utána meg eladták magukat. Pedig erről szó sincs, egyszerűen rádióbarátabb lett a zenéjük az azt követő anyagokon, majd a 2016-os ’Kentucky’-val ismét visszakanyarodtak ahhoz a nyers hozzáálláshoz, amit a kezdetekben hallhattunk tőlük, sőt mindezt sikerült még magasabb szintre is emelniük. Már megszokhattuk Chris Robertsonéktól, hogy minden egyes lemezen egész szép mennyiségű dalból válogathatunk, és legutóbb sem éreztem azt, hogy mindez a minőség rovására ment volna, mivel minden dal csont nélkül átugorta azt a képzeletbeli lécet. Ezúttal viszont teljesen más a helyzet.

A ’Family Tree’-t is azzal a mottóval vezette fel a banda, hogy folytatják a visszaásást a gyökerekhez, ez pedig abszolúte hallható az anyagon, hiszen az eddigiekkel ellentétben sokkal több klasszikus rock, blues, de még egy kis soul is meghívatta magát az albumra. Ennek katalizátora mindenképpen a tavaly kiadott ’Black To Blues’ EP volt, ami ugyan egy nagyon ötletes és kellemes kis kiadvány, azonban még mindig úgy érzem, hogy a srácoknak nem ebbe az irányba kellene haladniuk. Persze értem én, hogy igyekszenek kerülni az önismétlést, azonban ezúttal kiegyeztem volna egy ’Kentucky’ szintű anyaggal és minimális variálással.

Az albumon menetrend szerint tizenhárom dal csücsül, azonban néhány valóban csak a fenekén ül a csekély ötletesség miatt. Szinte mindegyik nóta fel tud mutatni egy-egy jó megmozdulást, ami lehet egy jó riff vagy dallamvezetés, azonban így is akadnak sablonosabb tételek, számomra leginkább az I Need A Woman lóg ki a sorból, ami egy elég kommersz southern nóta. Biztos vagyok benne, hogy le lehetett volna rövidíteni ezt az anyagot – mondjuk egy tízdalos gyűjteménnyé –, és arra, hogy ez miért nem sikerült, egyszerű a válasz: ezúttal is saját maguk rögzítették a lemezt a kentuckyi rosszfiúk, úgyhogy produceri szempontból kontroll bizony nem volt. Legutóbb ez a húzás bejött, most viszont nem ártott volna, ha valaki belekotnyeleskedik a munkájukba.

Hangzás szempontjából ugyanakkor egyáltalán nem végeztek rossz munkát, sőt. Igaz, nem mar annyira az anyag, mint a ’Kentucky’ – nyilván ez tudatos volt –, de még így is maradt némi dög a dalokban. Személyes kedvencem mindenképpen a Southern Fried Friday Night, ami visszafogott tempója ellenére nagyon hasít a talk box-szal, ehhez hasonló tökös dalt pedig meghallgattam volna többet is, de most alig találni ilyet, mivel a prímet egyértelműen a blues és a klasszikus rock viszi. Érdekes nóta a Stonesra hajazó New Kinda’ Feelin, a Warren Haynesszel készített southern himnusz, a Dancin’ In The Rain, de szintén szemöldökfelhúzós a soul ihlette James Brown, valamint a lassú My Last Breath is.

Mindenképpen örvendek annak, hogy nem akarták kijátszani Robertsonék ugyanazt a taktikát még egyszer, azonban a ’Family Tree’ emiatt stílus szempontjából egy igazi kavalkád lett, mely kellemes, de mégis nehezen talál utat a hallgatóhoz, ebben pedig a maratoni hosszúságú dallista sem segít.

Pontszám: 7.5