Axel Rudi Pell: Knights Call

írta CsiGabiGa | 2018.03.24.

Megjelenés: 2018

Kiadó: SPV / Steamhammer

Weblap: www.axel-rudi-pell.de

Stílus: hard rock

Származás: Németország

 

Zenészek

Johnny Gioeli – ének
Axel Rudi Pell – gitár
Volker Krawczak – basszusgitár
Ferdy Doernberg – billentyűs hangszerek
Bobby Rondinelli – dobok

Dalcímek

01. The Medieval Overture
02. The Wild And The Young
03. Wildest Dreams
04. Long Live Rock
05. The Crusaders Of Doom
06. Truth And Lies
07. Beyond The Light
08. Slaves On The Run
09. Follow The Sun
10. Tower Of Babylon

Értékelés

ARP a Rainbow-stílus AC/DC-je. Axel Rudi tizenhetedik(!) sorlemeze ez (a kiadó szerint, én a 'Diamonds Unlocked' feldolgozáslemezt is ide számolom, akkor 18), és nagyjából ugyanazt kapod mindegyiken. Ha szereted ezt a Rainbow nyomdokain haladó dallamos rockzenét, akkor akár mindegyiket élvezheted. Akárcsak az AC/DC-nél. Nekem azért ekkora mennyiségnél már felmerülnek a minőségi problémák. A nagy Ritchie Blackmore is csak nyolcat alkotott ebben a stílusban, de tizenhetet? Így az utolsó kettőről már elég lesújtó volt a véleményem (kaptam is a pofámra a hazai rajongóktól). Ám jó hírem van: itt a borúra derű, az új lemezen megint egész jól elkapta a fonalat Rudi apánk, sőt mindennek tetejébe idén először Magyarországra is ellátogat csapatával.

A zene összképe alapvetően nem változott, talán csak kicsit kitágította a saját maga által alkotott Blackmore-univerzumot a német gitáros. A szokásos nyitány, a The Medieval Overture ezúttal a Blackmore's Night középkori reneszánsz hangulatába ringat, később pedig néhány Deep Purple-szerű motívum is belekerül a dalokba. A Wildest Dreams dob-basszus kezdéséről például a Black Night jutott eszembe, de a folytatás már színtiszta Rainbow. A riffek kb. a Still I'm Sad feldolgozás alá elsütött Blackmore-megoldásokkal kompatibilisek, az énekbe meg mintha egy kis Uriah Heep dallamvilág is keveredett volna. (Nem idegen az sem tőle, volt neki July Morning feldolgozása is korábban.)

Azért az általános hangulathoz híven a lemez első igazi dala, a The Wild And The Young már a szokásos szivárványos jegyeket hordozza magán, Gioeli énekdallama fülberagadós, a szóló schenkeresen fütyülhetős, rögtön elkap a gépszíj. Később még több Rainbow hatás jön, már a szövegekben is. Ha a Long Live Rockról véletlenül valakinek nem jutna eszébe a klasszikus '78-as sláger, biztos, ami sicher, Gioeli ki is énekli: „Long Live Rock 'N' Roll”. Bár zeneileg nem ezt a vonalat követi, leginkább a saját Rock The Nation riffjei köszönnek vissza gyorsabb kivitelben. A Tower Of Babylon keleties motívumait ha párosítjuk a címmel, akkor megint csak a '78-as Gates Of Babylon ugorhatna be, ám a zene inkább az Eyes Of Fire-re hajaz a málházós tempójával. ARP produkciója egyébként is a populárisabb JLT-korszakra gyúr rá. Háromnevűek, tartsunk össze! A baj csak az, hogy már nem először (és fogadok, nem is utoljára) süti el ezt, de most nálam épp működik. Máskor meg nem.

Az instrumentális Truth And Lies a lemez egyik legunalmasabb pontja. Jól indul, itt is van kis Uriah Heep utánérzés, főleg a billentyűnek köszönhetően, de nem bántó, sőt még élvezem is. Ám amikor Rudi bá' huszadszor nyomja el változatlanul ugyanazt az egyszerű dallamot, amit egyórás gyakorlás után akár én is el tudnék játszani, akkor már kicsit sem érdekes a dolog. Úgy látszik, azt nem tanulta meg Blackmore-tól, hogy apró kis trükkökkel, virgákkal színezni kell az alapmotívumot, hogy változatos legyen. Van benne egy rövid basszusszóló (olyan semmilyen, mint Mo Fosteré az Into The Arenában) és billentyűszóló is (ez már sokkal izgalmasabb), épp csak a gitár nem szólózik egy tisztességeset. Talán éppen ezért nem kapott sorszámot Axel Rudi eddigi instrumentálisai mintájára, melyek rendre Opus 1, 2,... 6 néven jelentek meg. Egyszer érdekes lenne, ha a 'Ballads' válogatások mintájára kiadná az instrumentális dalait így, sorszám szerint, mint a Saga egyszer a különböző lemezeken elcsöpögtetett Chapter 1-16-ot. Gitárosoknak egyedülálló élmény lenne! (Vitz vót!)

Ami még roppant unalmas volt, a tizenhét lemezen huszonhétszer elsütött ballada. A Beyond The Lightban nincs semmi különleges, semmi megjegyezhető, csak az maradt meg utána, hogy de hosszú is tud lenni nyolc perc! Akkor már inkább jöjjön a szintén hosszú, lírai felvezetést kapó The Crusaders Of Doom, ami a mackósan cammogós, málházós jellegével szintén a The Masquerade Ball x-edik verziója, de mint mondtam, vannak jobban és kevésbé jól sikerült megoldások az életműben. Ez a jobbak közül való.

Pontszám: 7.5