fbpx

Sainted Sinners: Back With A Vengeance

írta Hard Rock Magazin | 2018.03.15.

Megjelenés: 2018

Kiadó: El Puerto Records

Weblap: https://www.facebook.com/SaintedSinners

Stílus: hard rock

Származás: Németország

 

Zenészek

David Reece – ének
Frank Pané – gitár
Malte Frederik Burkert – basszusgitár
Hirleman Berci – dobok

Angel Vafeiadis és Eric Ragno – billentyűk

Dalcímek

01. Rise Like A Phoenix 
02. Burnin' The Candle
03. Back With A Vengeance
04. Tell Me I Was Wrong
05. Nothin Left To Lose
06. Waitin' Til The Countdown Begins
07. Let It Go
08. When The Hammer Falls
09. Pretty Little Lies
10. Gone But Not Forgotten

Értékelés

Minap a neten szörfözgetve – új zenékre éhezve – látókörömbe került a Sainted Sinners zenekar. Belehallgattam és úgy döntöttem, adok nekik egy esélyt. Mélyebben beleásva magam a témába, nem kis meglepetésemre kiderült, hogy az eléggé ismert zenészek alkotta csapatnak már két lemeze is van. A debütáló anyagról lemaradtam (így jár az egyszerű ember fia, ha nem rendszeres használója a virtuális médiának). Az énekes David Reece nem volt ismeretlen számomra, hiszen az Accept zenekar eltévelyedett időszakában szerzett magának hírnevet. Sokakkal ellentétben nekem tetszett az a lemez, csak nem Accept néven kellett volna kiadni. Aztán itt van kis hazánk jeles képviselője, Hirleman Berci, aki minden valamirevaló honi bandában püfölte már a dobokat. A másik két tag eddig ismeretlen volt számomra, de az eddigi zenekaraik alapján ők sem a saját pincéjükben múlatták az idejüket ez idáig.

(Az alábbi történet kitalált, nem a zenekari tagok elbeszélésein alapul.)

2016 tavaszán valahol Németországban egy eldugott söröző mélyén a négy cimbora kortyolgatta itókáját, zsíroskenyér és koviubi kíséretében. Miután a maligánfok elérte a kívánt hatást, nagyra törő terveket kezdtek szövögetni. David, Frank, Malte és hazánkfia, Berci éveken keresztül zenélgettek különböző zenekarokban, néha összefutottak, majd szétváltak, de tisztában voltak egymás kvalitásával és döntöttek: „Kell egy csapat!” (Ahogy Minarik Ede mosodás mondta.) Na, de mi legyen a neve? Honpolgárunknak rögtön beugrott mozis élménye, a ’Régi idők focija’ és rávágta, hogy Csabagyöngye". Was ist diese Scheiße?” – hurrogta le a banda háromnegyede. Berci rögtönzött filmes beszámolója után abban egyetértettek, hogy a Csabagyöngyének fel kell jutni a profi ligába, de mivel a germán tesóknak nem volt kedve nyelvtörőst játszani, rövid vita után koccintottak a Sainted Sinners névre.

A másik nagy dilemma a stílus kialakítása volt, de mivel már későre járt, úgy döntöttek, hogy ez majd a próbák közben kialakul. Mivel elsőosztályú céljaikat minél hamarabb szerették volna elérni, elővették a jó öreg Deep Purple és Rainbow sémákat, bevettek a buliba egy billentyűs havert és összehoztak egy lendületes hard rock lemezt. A profi ligába kerülés azonban nem sikerült, így majd egy évnyi kemény tréning után úgy döntöttek, hogy az osztályozón megküzdenek a feljutásért. Az előzetes promóciós anyagból csemegézve egy keményebb gitárközpontú lemezre lehetett számítani, erre utalt az is, hogy ezúttal csak vendégzenészek kezelték helyenként a billentyűket.

A várakozásoknak megfelelően a Rise Like A Phoenix első akkordjaival megkezdődik az egészpályás letámadás. Bár hullámzó a teljesítmény, szövevényes a támadás felépítés, a lassabb és gyorsabb témák a nótán belül jól ellensúlyozzák egymást. David hangja nagyon rendben van, Frank hihetetlen energiával hozza a jobbnál jobb témákat, a csapat egyben van, a dob meg a basszus zakatol a füleimben. Az üzemi hőmérséklet felvétele után még nagyobb sebességre kapcsol a gépezet, és sok energiát mozgósítva a húrok közé csapnak. A lendület kitart a Burnin' The Candle és a címadó Back With A Vengeance-en keresztül, a szépen kidolgozott lírai Tell Me I Was Wrongon át. Az album felét lezáró középtempós dalban még lélekharangot is bevetnek, de lassul a tempó, mintha a hármas sípszóra várna mindenki.

Hallhatóan sokat dolgoztak rajta, minden részlet a helyén van, de számomra kissé zavaró, hogy még mindig nem találják a saját arculatukat. Talán a címadó laza rock and rollja, ahol mindenki  magas hőfokon ég, az összes hangszer egyenrangú partnerként funkcionál, meg az azt követő nóta, ami a követendő irányvonal lenne a jövőben. Halkan megjegyezném, ha itt abbahagyták volna és EP formájában adják ki az albumot, súrolnák a felső szintet.

A szünetre soványka előnnyel vonulnak a jól megérdemelt pihenőre, majd miután frissítőket magukhoz véve kidolgozták a megfelelő taktikát, kellő önbizalommal indulnak vissza a mindent eldöntő ütközetbe. A publikum is lélegzet visszafojtva szemléli az eseményeket, kezükben az elmaradhatatlan zacskó szotyival. Innentől azonban számomra érthetetlen módon elfogy a lendület és mintha egy másik lemezt kezdenék el hallgatni, pedig ugyanazok a zenészek kezelik a hangszereiket. A Waitin' Til The Countdown Begins mintha előre vetítené az ezt követő eseményeket: megszállják saját térfelüket, oldalpasszokkal és hazaadásokkal operálnak, beállnak egy sémára, túlbonyolítják a témákat. A gityós öncélú szólókkal szaggatja szét a dalokat, feleslegesnek tűnő cselezésekbe bonyolódik, miközben szórványos füttyszó hallatszik a közönség soraiból. Ezen még a Pretty Little Lies frissítésként bedobott kellemes billentyűszólamai sem segítenek. Olybá tűnik, hogy  a  végére begörcsölnek, nem bírják a nyomást, kihagy a koncentráció. Az énektémák sem olyan izgalmasak már, mint az elején, a számok döntő többsége időhúzás jellegű. A közönség egy része a kijárat felé veszi az irányt, csak a fanatikus szurkolók várják ki a Gone But Not Forgotten záró akkordjait.

Szerző: Angus2

Pontszám: 6

Legutóbbi hozzászólások