Sainted Sinners: Back With A Vengeance

írta Hard Rock Magazin | 2018.03.15.

Megjelenés: 2018

Kiadó: El Puerto Records

Weblap: https://www.facebook.com/SaintedSinners

Stílus: hard rock

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

Minap a neten szörfözgetve – új zenékre éhezve – látókörömbe került a Sainted Sinners zenekar. Belehallgattam és úgy döntöttem, adok nekik egy esélyt. Mélyebben beleásva magam a témába, nem kis meglepetésemre kiderült, hogy az eléggé ismert zenészek alkotta csapatnak már két lemeze is van. A debütáló anyagról lemaradtam (így jár az egyszerű ember fia, ha nem rendszeres használója a virtuális médiának). Az énekes David Reece nem volt ismeretlen számomra, hiszen az Accept zenekar eltévelyedett időszakában szerzett magának hírnevet. Sokakkal ellentétben nekem tetszett az a lemez, csak nem Accept néven kellett volna kiadni. Aztán itt van kis hazánk jeles képviselője, Hirleman Berci, aki minden valamirevaló honi bandában püfölte már a dobokat. A másik két tag eddig ismeretlen volt számomra, de az eddigi zenekaraik alapján ők sem a saját pincéjükben múlatták az idejüket ez idáig.

(Az alábbi történet kitalált, nem a zenekari tagok elbeszélésein alapul.)

2016 tavaszán valahol Németországban egy eldugott söröző mélyén a négy cimbora kortyolgatta itókáját, zsíroskenyér és koviubi kíséretében. Miután a maligánfok elérte a kívánt hatást, nagyra törő terveket kezdtek szövögetni. David, Frank, Malte és hazánkfia, Berci éveken keresztül zenélgettek különböző zenekarokban, néha összefutottak, majd szétváltak, de tisztában voltak egymás kvalitásával és döntöttek: „Kell egy csapat!” (Ahogy Minarik Ede mosodás mondta.) Na, de mi legyen a neve? Honpolgárunknak rögtön beugrott mozis élménye, a ’Régi idők focija’ és rávágta, hogy „Csabagyöngye". „Was ist diese Scheiße?” – hurrogta le a banda háromnegyede. Berci rögtönzött filmes beszámolója után abban egyetértettek, hogy a Csabagyöngyének fel kell jutni a profi ligába, de mivel a germán tesóknak nem volt kedve nyelvtörőst játszani, rövid vita után koccintottak a Sainted Sinners névre.

A másik nagy dilemma a stílus kialakítása volt, de mivel már későre járt, úgy döntöttek, hogy ez majd a próbák közben kialakul. Mivel elsőosztályú céljaikat minél hamarabb szerették volna elérni, elővették a jó öreg Deep Purple és Rainbow sémákat, bevettek a buliba egy billentyűs havert és összehoztak egy lendületes hard rock lemezt. A profi ligába kerülés azonban nem sikerült, így majd egy évnyi kemény tréning után úgy döntöttek, hogy az osztályozón megküzdenek a feljutásért. Az előzetes promóciós anyagból csemegézve egy keményebb gitárközpontú lemezre lehetett számítani, erre utalt az is, hogy ezúttal csak vendégzenészek kezelték helyenként a billentyűket.

A várakozásoknak megfelelően a Rise Like A Phoenix első akkordjaival megkezdődik az egészpályás letámadás. Bár hullámzó a teljesítmény, szövevényes a támadás felépítés, a lassabb és gyorsabb témák a nótán belül jól ellensúlyozzák egymást. David hangja nagyon rendben van, Frank hihetetlen energiával hozza a jobbnál jobb témákat, a csapat egyben van, a dob meg a basszus zakatol a füleimben. Az üzemi hőmérséklet felvétele után még nagyobb sebességre kapcsol a gépezet, és sok energiát mozgósítva a húrok közé csapnak. A lendület kitart a Burnin' The Candle és a címadó Back With A Vengeance-en keresztül, a szépen kidolgozott lírai Tell Me I Was Wrongon át. Az album felét lezáró középtempós dalban még lélekharangot is bevetnek, de lassul a tempó, mintha a hármas sípszóra várna mindenki.

Hallhatóan sokat dolgoztak rajta, minden részlet a helyén van, de számomra kissé zavaró, hogy még mindig nem találják a saját arculatukat. Talán a címadó laza rock and rollja, ahol mindenki  magas hőfokon ég, az összes hangszer egyenrangú partnerként funkcionál, meg az azt követő nóta, ami a követendő irányvonal lenne a jövőben. Halkan megjegyezném, ha itt abbahagyták volna és EP formájában adják ki az albumot, súrolnák a felső szintet.

A szünetre soványka előnnyel vonulnak a jól megérdemelt pihenőre, majd miután frissítőket magukhoz véve kidolgozták a megfelelő taktikát, kellő önbizalommal indulnak vissza a mindent eldöntő ütközetbe. A publikum is lélegzet visszafojtva szemléli az eseményeket, kezükben az elmaradhatatlan zacskó szotyival. Innentől azonban számomra érthetetlen módon elfogy a lendület és mintha egy másik lemezt kezdenék el hallgatni, pedig ugyanazok a zenészek kezelik a hangszereiket. A Waitin' Til The Countdown Begins mintha előre vetítené az ezt követő eseményeket: megszállják saját térfelüket, oldalpasszokkal és hazaadásokkal operálnak, beállnak egy sémára, túlbonyolítják a témákat. A gityós öncélú szólókkal szaggatja szét a dalokat, feleslegesnek tűnő cselezésekbe bonyolódik, miközben szórványos füttyszó hallatszik a közönség soraiból. Ezen még a Pretty Little Lies frissítésként bedobott kellemes billentyűszólamai sem segítenek. Olybá tűnik, hogy  a  végére begörcsölnek, nem bírják a nyomást, kihagy a koncentráció. Az énektémák sem olyan izgalmasak már, mint az elején, a számok döntő többsége időhúzás jellegű. A közönség egy része a kijárat felé veszi az irányt, csak a fanatikus szurkolók várják ki a Gone But Not Forgotten záró akkordjait.

Szerző: Angus2

Pontszám: 6