Marco Mendoza: Viva La Rock

írta Dzsó | 2018.03.03.

Megjelenés: 2018

Kiadó: Mighty Music

Weblap: http://www.marcomendoza.com

Stílus: hard rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Az 55. évét taposó all-round basszer közel 50 albumon közreműködött idáig zenekari tagként vagy vendégként és – a teljesség igénye nélkül – olyan nagy nevekkel játszott együtt, mint a Whitesnake és David Coverdale, a Thin Lizzy és a Black Star Riders, a Blue Murder és John Sykes, Ted Nugent, Neal Schon, Derek Sherinian, Tommy Shaw és újabban a The Dead Daisies nevű szupergroup. Nemcsak kiváló és halál laza basszusgitáros, hanem remek énekhangja is van és – nem mellékesen – elemében van a színpadon, élményszámba mennek a koncertjei, ahol megmozgatja a közönséget és rocker létére sem átall akár jazzy tételeket is előadni.

Hazánkban már többször is járt – legutóbb néhány hónapja –, harmadik szólóanyagának a kiadását remek megérzéssel majdnem a holnapi budapesti fellépésére időzítette!

Így nyilatkozott a lemezről: „Tényleg izgatottan várom a megjelenést, hét éve nem adtam ki új dalokat. A Dead Daisies eléggé lefoglal 2013 óta, így amikor adódott a lehetőség, hogy összehozzak valamit, azonnal igent mondtam. Remélem, hogy legalább annyira nagy élmény lesz a rajongóknak meghallgatni az új anyagot, mint nekem volt feljátszani! Viva La Rock, vagyis éljen a zene, az élet, a rock and roll, a béke és a szerelem!”

A felvételek Koppenhágában készültek, Soren Andersen (Glenn Hughes, Joe Bonamassa, Mike Tramp) gitáros-vokalista-producer vezényletével, a dobok mögé Morten Hellborn ült be, mindketten Marco turnébandájának a tagjai voltak korábban, szóval ajánlólevélre nem volt szükség.

Az album maga kiválóan tükrözi azokat a hatásokat, amelyek Marco Mendozát érhették gazdag pályafutása során, van benne blues, rhythm and blues, funk, jazzy elemek, zúzás, ballada, mindezek ellenére tökös rocklemez született, ami változatosságával együtt lett egységes.

A címadó első nóta életigenlő rockhimnuszként adja meg az alaphangulatot a húzásával, ami után szépen felépített sorrendben következnek az album dalai, melyek Marco és Soren Andersen együttműködéséből születtek, a nyilatkozatokból visszaköszönt, hogy kiválóan működött a művész-kémia közöttük. Két dal kivétel ez alól, az egyik Ted Nugent Hey Babyje 1975-ből – ami deklaráltan az együtt végigzenélt évek előtt tiszteleg –, a másik pedig az album jól időzített csúcspontja akkor is, ha egy szolgai másolatról van szó. Ez a Thin Lizzy Chinatownja 1980-ból, ez is tisztelgés: a nagy előd és a poszt-Thin Lizzy-évek előtt. A dalban közreműködik Richard Fortus (Guns ’N Roses) gitáron és Mike Tramp (White Lion) hangszálakon. Annyira jó dal, hogy a kiemelkedő saját szerzemények legjobbjai sem tudták felülmúlni, pedig önmagukban ezek a „kiemelkedések” mind megállják a helyüket. A Rocketman a vastag riffjeivel és a málházós menetelésével, a Sweetest Emotions az R&B-hangulatával, ami megmagyarázhatatlan módon nem csak a címével idézi a korai Aerosmith-t nekem. A Burned erőssége a vastag alapokon nyugvó fogós dallamokban van, a Mrs. Mendozának írt Leah-ról pedig azt hittem először, hogy Joe Walsh is vendégszerepel a lemezen, mert nagyon az ő stílusa az ének, aztán meg a dal simán felférne egy Eagles-lemezre a csodaszép dallamaival és a hangszerelésével. A lemezt záró Let It Flow számomra kétségkívül az album legjobban összerakott dala a Sun Goes Downt idéző feelinggel, az óriási refrénnel és a dögös bekeményedéssel.

Marco Mendoza basszusteljesítményéhez kétség nem férhet, mert az olyan alap, aminek az egész zenei karrierjét köszönheti, viszont dicsérni kell az énekteljesítményét a sikongatásokkal együtt, nagyon lazán csinálja ezt is, akárcsak a basszusjátékot.

Sokadszorra is jó érzés hallgatni az albumot, sok-sok libabőrös pillanatot okoz, így kell old schoolt csinálni 2018-ban!

Pontszám: 8.5