King King: Exile & Grace

írta Bigfoot | 2017.12.28.

Megjelenés: 2017

Kiadó: Manhaton Records

Weblap: https://www.kingking.co.uk

Stílus: blues-rock

Származás: Skócia

 

Zenészek

Alan Nimmo – gitár, ének
Lindsay Coulson – basszusgitár
Wayne Proctor – dob
Jonny Dyke – billentyűs hangszerek

Dalcímek

01. (She Don't) Gimme No Lovin'
02. Heed The Warning
03. Broken
04. Find Your Way Home
05. Tear It All Up
06. Betrayed Me
07. Long Time Running
08. Nobody Knows Your Name
09. I Don't Wanna Lie

Értékelés

A nem olyan régen nálunk is megfordult skót négyes egy évvel a ’Live’ koncertalbum után máris új felvételeket dobott be a köztudatba.

A huszonegyedik században sikeres bandák szinte kivétel nélkül a múlt század, pontosabban a hatvanas vagy a hetvenes évtized valamely klasszikus alakulatának zenei örökségét viszik tovább. Ez valahogy így volt a hatvanas években is, az akkori zenészekre nagyban hatottak az ötvenes évek blues és rock and roll előadói, vagy még régebbi idők zenészei. Aztán a hatvanas-hetvenes évtizedek fordulóján tűnt fel egy rakat banda, akik addig nem hallott aspektusból közelítették meg a műfajt, formabontó zenéjükkel újraértelmezték a rockzene tartományát, hatásuk lassan öt évtized elteltével most is eleven. Igaz, legtöbbjük a mai napig aktívan alkot.

Mindez csak azért jutott eszembe, mert amikor Alan Nimmóval beszélgettem nem sokkal a King King budapesti koncertje előtt, azt mondta, a Free-ből Paul Rodgers és Paul Kossoff megváltoztatták az életét. Őszinte beszéd, egyes szerzeményekben Alan egyedül hozza Rodgers jellegzetes énekhangját és Kossoff meghatározó gitárhangzását és stílusát. Ápolja a két rocklegenda örökségét, dicséret érte.

Mégsem mondanám, hogy Free epigonokkal lenne dolgunk. Korántsem annyira nyers ez a muzsika, az énektémák is fülbemászóbbak (nem rossz értelemben értem). És az alapvető különbség, ami nem volt jelen a Free zenéjében – legalábbis ennyire hangsúlyosan nem –, az a billentyűs rész, pontosabban a Hammond. Nem nagyon kap szólólehetőséget a hangszer, ám alapként ott búg szinte az egész lemez hosszában. Néha unisonóban nyomja a riffeket a gitárral.

Egy kicsit hadd boncoljam élve az anyagot: A (She Don’t) Gimme No Lovin’ egy lendületes hard rockba hajló szerzemény, a torzított gitárfelvezető a The Who-t idézi. A folytatás – a Heed The Warning – kezdetben mintha folytatná a hard rock vonalat, ám Alan Nimmo másféle, kicsit soulos éneke elkormányozza az irányt. A Broken az egyik olyan szám, amit Paul Rodgers is elénekelhetne. Kicsit slágergyanús a dolog, amúgy teljesen rendben van. A Find Your Way Home lírai perceket hoz: igazi ballada, a billentyűs park bluesos élt kölcsönöz, Nimmo énekben az elbeszélő énekesek stílusát hozza. A Tear It All Up kezdetben úgy tűnik, mintha egy könnyedebb rocknóta lenne, ám amikor a billentyűk is bekapcsolódnak a riffbe, mindjárt súlyosabb a helyzet. Erre aztán rápakol még a harapós, gerjedő gitár, személy szerint egy kis Deep Purple ízt érzek az egészben. A riasztó című Betrayed Me éneke újra Paul Rodgerst hozza a képbe. Már régebben is gondolkodtam, hogyan hangzana egy közös Rodgers-King King produkció, és egyre inkább arra hajlok, működne a dolog. A Long Time Running a könnyedebb vonalat képviseli, akár házibuliban is elmenne ez a jó kis laza rock and roll, ezt hozza a zongorarész is. Ez a laza elegancia a végéig kitart, hiszen az utolsó két szerzemény, a Nobody Knows Your Name és az I Don’t Wanna Lie is hasonló gondolatok jegyében fogant.

Ahogy a többi stúdióalbumon, itt sem mennek bele a hosszú szólókba, azt meghagyják a koncertek közönségének, és a King King rajongói nagyon veszik ezt – tudom, láttam. Igényesen is lehet nagyobb közönséghez szólni, nagyszerű példa erre a skót kvartett új albuma. 

Pontszám: 9