Septicflesh: Codex Omega

írta Wardrum | 2017.10.23.

Megjelenés: 2017

Kiadó: Season of Mist

Weblap: www.septicflesh.com

Stílus: szimfonikus death metal

Származás: Görögország

Dalcímek

Értékelés

Biztosan furán vette volna ki magát mondjuk a '90-es években, ha valaki azt mondja, hogy ekkorát fog menni ma egy stílus, amit legkönnyebben szimfonikus death metalként aposztrofálunk. És lám, rögtön két olyan zenekar is van jelenleg a palettán, akik hihetetlen magas művészi szintekre emelték e furcsának ható stíluspárosítást. Nálam tavaly kiütéssel győzött a Fleshgod Apocalypse ’King’ című lemeze, de már akkor is innen-onnan hallottam egy másik nagy múltú és számomra ígéretesnek tűnő görög formációról, a Septicfleshről. Először a ’The Great Mass’-szel kezdődött az ismerkedés, ami egészen új mélységeit tárta fel a stílusnak. Monumentális hangzás, a szimfonikus zenekari és vegyeskari hangzás elegáns és jelentőségteljes használata, markáns és összetéveszthetetlen dallamvilág. És az a súly! Hát az már biztos, hogy a Septicflesh egy igen súlyos zenekar. Nézzétek el nekem, de párszor még szeretném kontextusba helyezni a görögöket a Fleshgod Apocalypse tükrében, ugyanis számomra jelenleg ez a két zenekar a stílus zászlóvivője. És az a csodálatos az egészben, hogy nagyon még csak össze sem lehet hasonlítani a két együttes zenéjét, ugyanis míg a Fleshgod hozzáállása a szimfonikus betétekhez sokkal inkább egy klasszikus/romantikus zenei irányvonalat képvisel, addig a Septicflesh a saját dallamvilágába ágyazta bele a nagyzenekart. Valamint náluk bátran kijelenthető, hogy a szimfonikus zenekar nem kiegészítő elem, hanem bizony-bizony megegyező jelentőségű az összes többi hangszerrel, ha nem fontosabb. Számomra ennek legékesebb bizonyítéka, hogy a Septicflesh zenéjében sokszor még a gitárok is háttérbe szorulnak, és kiegészítő szerepet kapnak a szimfonikus zenekar mellett. De ez egyáltalán nem negatívum, sokkal inkább egy tökéletes arányérzék bizonyítéka.

A 'Codex Omega'-ról tulajdonképpen nehéz újat mondani, ugyanis a Septicflesh zenei stílusa régóta kiforrott már. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne tudnának lemezről lemezre fejlődni és ennek a fejlődésnek jelenleg a ’Codex Omega’ a csúcsa. Az eddigi lemezek egyik jellemzője az volt számomra, hogy nem tudtak teljes egészükkel megfogni, pusztán 3-4 dal volt, amit rongyosra hallgattam róluk, a többi valahogy nem tűnt jelentősnek.

Most először van az, hogy csak akkor tudnék dalokba belekötni Septicflesh-albumon, ha megerőltetem magam. A ’Codex Omega’ elsöprő hangulatot hoz és a zenekar lehető legjobb oldalát mutatja, mindezt úgy, hogy igazából nem változott sokat a recept. Gigantikus zenekari betétek, kórusok, metsző gitárhangzás, apokaliptikus hangulat és a zenekarra jellemző melodikus fordulatok. Akkor mi az, ami mégis kiemeli ezt a lemezt az eddigi dömpingből? A dalok. Míg az előző lemezeken relatíve kevés fogós dal volt, most szinte minden egyes tétel azonnal üt, és nagyot.

A ’Titan’-nal szemben itt végre ismét nagyobb szerep jutott Sotiris tiszta énekének, ez a szín nagyon hiányzott az előző anyagról. A gitárok, mint említettem kissé háttérbe vonultak ezen a lemezen, sokkal inkább ritmushangszerként funkcionálnak, de ez a jellegzetesen szaggatott riffelés végső soron jót tett a hangképnek, sokkal gépiesebbé téve azt.

Ez az első lemez, amin már Krimh ül a dobok mögött. A fiatalembert már nagyon régóta kinéztem magamnak, ugyanis a szívembe lopta magát az úthengerszerűen vehemens dobolásával, ami bár nincsen annyira túlgondolva és játszva, mint más death metal dobosoknál, mégis meggyőző és tökéletesen illeszkedik a zenébe. Sokszor nem is kell ennél több, csak az a mázsás súly, ami ennek az osztrák fenoménnak bőven benne van a kezében.

Mint már említettem, a lemezt nem az újfajta hangzás, vagy a temérdek friss ötlet emeli ki a többi Septicflesh-anyag közül, egyszerűen csak annyi teszi pofátlanul élvezetes hallgatnivalóvá, hogy remek dalok vannak rajta. A Dante’s Inferno nagyon erős kezdés, aminek a lendületét remekül továbbviszi a ragadós 3rd Testament is, bár ennek a dalnak a refrénje számomra egy kicsit leülteti a hangulatot, de attól még elég maradandó szerzemény. Ezt a két dalt pedig egy olyan mesternégyes követi, ami nélkül nekem az utóbbi hetekben nem múlt el napom.

Először is a Portrait of a Headless Man, ami egyszerre egzotikus és hihetetlenül súlyos szerzemény, aztán rögtön utána a Martyr, ami elsőre beégeti magát az ember hallójáratába, főleg a lehengerlő refrénjével. Ezután az Enemy of Truth, ami a bevezetőjével egyszerűen lesöpri az embert az asztalról, mint valami falevelet, és a refrénje pedig a lemez egyik legmonumentálisabb pillanata. Ha mindez nem lett volna elég, a Dark Art Sotiris énekével – számomra is meglepő módon – az első olyan Septicflesh-dal, amire illik a „megindító” jelző. De nem kell megijedni, van ebben a tételben is olyan horrorisztikus középrész, ami után kar nem marad libabőr nélkül. Akkor sem lehetne egy szavam sem, ha csak ebből a 4 dalból állna a lemez. Ezek után az Our Church, Below the Sea egy fokkal gyengébb eresztésnek tűnik, de önmagában erős dal ez is, a már-már szokásosnak mondható Lovecraft-idézésével. A Faceless Queen az a dal, amit meg kellett hallgatnom vagy 10-szer, mire elkezdett bennem motoszkálni, hogy mennyire tetszik. Kellett neki az a sok hallgatás, de beérett, ebben nagy szerepe van a refrénben előadott príma, tiszta ének-hörgés párbeszédnek. Most már csak ismételni tudom: milyen jó döntés volt, hogy megint nagyobb szerepet kapott Sotiris hangja! A Gospels of Fear egészen tradicionálisnak hat, ahogy magas tempóban gázol át a hallgatón, a lemez egyik legvadabb dala. Zárótételünk, a Trinity már csak azért is történelmi jelentőségű dal, mert én még nem hallgattam olyan zenét, ami pár percen belül a Yest és a Dimmu Borgirt is eszembe jutatta, de úgy tűnik, a Septicfleshnek ez a mutatvány is sikerült. Ez a dal sikeresen ötvözi az akusztikus és a málházós részeket a legszebb black metal hagyományokat felelevenítő szakaszokkal, és egy elég hatásos befejezést ad a lemeznek. A lemeznek, ami ott lesz év végén az élmezőnyben.

Pontszám: 9