Djabe & Steve Hackett: Life Is A Journey – The Sardinia Tapes

írta Bigfoot | 2017.10.16.

Megjelenés: 2017

Kiadó: GR1993 Records

Weblap: www.djabe.com

Stílus: jazz-rock

Származás: Magyarország, Nagy-Britannia, Izland

 

Zenészek

Steve Hackett – gitár
Gulli Briem – dob, ütőhangszerek
Barabás Tamás – basszusgitár, ütőhangszerek, szintetizátor, ének
Koós-Hutás Áron – trombita
Égerházi Attila – gitár, gitárszintetizátor ütőhangszerek

Dalcímek

01. Life Is Journey
02. Golden Sand
03. What’s The News Antonio?
04. Around My Mind
05. Castelsardo At Night
06. Building A Nuraghe
07. Beams Over The Nulvi Mountains
08. Buzzy Island
09. I Will Always Remember
10. Wake Up
11. After Limoncello

Értékelés

Steve Hackett és a Djabe együttműködése másfél évtizedes múltra tekint vissza. Nem titok, hogy a Genesis egykori gitárgéniusza nagyon szeret együtt muzsikálni a magyar srácokkal. Ki is élheti magát, hiszen a Djabe zenéjét nem lehet egyértelműen besorolni egy műfaji kategóriába, és maga Hackett is sokfelé kalandozott karrierje során. Gulli Briem szintén több éve nyomja együtt Égerházi Attilával és csapatával, ő alapító tagja az egyik legkiválóbb jazz-rock/funk formációnak, az izlandi Mezzoforténak. Ők néha elcsábulnak könnyedebb (ám színvonalas) szerzemények felé is, lásd a Garden Party című slágerüket.

Széles tehát a paletta, amit lefed az öt muzsikus, ám együttműködésük minden ponton illeszkedik, amit e lemez is fényesen bizonyít. Az album címe egy arany igazság, ám jelentheti a zenészek színes zenei tapasztalatait is.

Kettősséget érzek a zene mögött. Nagyon hamar készült el, ugyanakkor hallatlan igényességgel dolgoztak ki minden egyes dalt, azon belül minden egyes hangot. Ha már Steve Hackett játszik a dalokban, valamiféle progresszív elemeket várnánk, ám ezúttal ez a vonal elmaradt. Jazz és jazz-rock kompozíciók sorakoznak egymás után, billentyűs hangszer nem nagyon hallható, nincs is igazi billentyűs játékos az albumon. Esetleg némi szintetizátor-aláfestés zümmög a háttérben.

És a kettősség folyatódik tovább. A zene nyugalmat parancsol, vibrál, leültet, utazásra invitál. Halk, finom témák jönnek, a hangszerek mégis szárnyalnak. A basszusgitárt előretolták, ez az egyik oka, hogy az elegáns, finom hangszeres játék ellenére dinamikus a zene. Azt is mondhatnám, hogy a szerzemények Barabás Tamás szédületes futamaira épülnek, aztán ebből a pontból történnek a zenei kalandozások. Nem véletlen, hogy Tamást (is) a legjobbak közé sorolják nemzetközi viszonylatban. Ilyen alapokra nem nehéz jó improvizációkat ráültetni – gondolnánk. Kreativitás, tehetség – nem minden muzsikusban találjuk meg ezeket a pluszokat.  Koós-Hutás Áron és Steve Hackett persze rendelkezik ezekkel a pluszokkal, szóval a végeredmény tökéletes. Steve ezúttal jazz-rock gitározásból is elsőrangút mutat, Áron kicsit savas trombitajátéka szinte végig ott lebeg, még akkor is funkcionálisan, amikor csak a háttérben színez pár hanggal. Gulli Briem finoman, nem tolakodóan dobol, azért meg is villan, ilyenkor eszméletlen gyors, technikás ritmusokat hoz. Egy vokális zenénél sokszor járunk úgy, hogy egyes énekdallamokat belülről is hallunk, ám ha ez egy hangszeres zenénél is megtörténik bizonyos motívumokkal, akkor célt ért a zene. Nálam ez a helyzet a Djabe új produkciója esetében.

Az is érdekes tény, hogy nem túl sok hangszer szól, mégis zseniálisan hangszereltek a dalok, gazdag a megszólalás, betölti a teret. A lemez hangzása is csodálatos. Egy huszonnégy sávos analóg berendezéssel készült el a lemez, LP-ről is hihetetlen élmény hallgatni.

A viszonylagos nyugalom megszakad a vége felé, gyors egymásutánban virgás témák következnek, hogy aztán egy kicsit savas-trombitás fantáziával, az After Limoncellóval lezárják ezt a nagyszerű zenei utazást. Ha mindenáron választani kell, hozzám az album második fele áll közelebb, ám az első rész is fenomenális. 

Pontszám: 9.5