Sons Of Apollo: Psychotic Symphony

írta karpatisz | 2017.10.13.

Megjelenés: 2017

Kiadó: InsideOut Music

Weblap: http://www.sonsofapollo.com/

Stílus: progresszív metal

Származás: USA

 

Zenészek

Mike Portnoy – dob, ének
Derek Sherinian – billentyűs hangszerek
Ron "Bumblefoot" Thal – gitár, ének
Billy Sheehan – basszusgiár
Jeff Scott Soto – ének

Dalcímek

01. God of The Sun
02. Coming Home
03. Signs of the Time
04. Labyrinth
05. Alive
06. Lost In Oblivion
07. Figaro’s Whore
08. Divine Addiction
09. Opus Maximus

Értékelés

2012-ben járunk, amikor a két egykori Dream Theater-zenész, Mike Portnoy és Derek Sherinian ismét együtt dolgoznak egy projektben, ahol csak instrumentális zenét játszanak. Ez a formáció egyszerűen csak a PSMS nevet kapta, a tagok – azaz Portnoy / Sheehan/ MacAlpine/ Sherinian – vezetéknevének első betűjéből kirakva. A négyes munkássága sajnos rövid életűnek bizonyult, de én már akkor is éreztem, hogy tartogat még nekünk meglepetéseket a banda. Az ’InstruMENTAL Inspirations’ címmel kiadott DVD-jükről írt írásomat így zártam: „Nagyon remélem, valamikor a következő évben egyszer csak érkezik majd hír, hogy ez a csapat is stúdióba vonul, hogy saját albumon dolgozzon.”

Kívánságom teljesült, de mégsem úgy, ahogy azt eredetileg képzeltem. Öt évvel később, azaz 2017-ben a munkamániás bedobja a hírt, hogy egy progmetal szupercsapattal dolgozik a stúdióban, de a tőle megszokottal ellentétben ezúttal teljes rébuszokban beszélt. Ám már ekkor elindultak a pletykák, hogy kik is lehetnek a társai. Az egyik személyt maga Portnoy fedi fel, hiszen egyértelmű utalást tett a legnagyobb közösségi portálon, a „Making History…And You??” üzenettel. Derek Sherinian nem lepett meg, de ami az augusztusi nagy bejelentésnél kiderült, az már igen. Egy apró gondolat Mike Portnoy kapcsán: Az elmúlt hét évben rengetegszer volt arról szó, hogy jó döntést hozott-e akkor, amikor kilépett a Dream Theaterből. Ami azok után jött – hogy új útvonalon indult el az Adrenaline Mob, a Flying Colors, a The Winery Dogs, a Metal Allegiance zenekarokkal, folytatta a klasszikus progresszív zenét a The Neal Morse Banddel és a Transatlantic-kel is –, mind tudatos lépés volt, mert szerintem nem akart rögtön fejest ugrani egy progresszív metal zenekarba vagy akár projektbe az összehasonlítás végett. Ennyi idő elteltével a Mike Portnoy’s Shattered Fortress viszont egy jó húzás volt, hiszen mégiscsak kellett egy kapocs a stílus közönségéhez.

Visszakanyarodva a nagy bejelentéshez: engem két tag, Ron „Bumblefoot” Thal és Jeff Scott Soto igenis meglepett. A PSMS három tagja mellé egy olyan gitáros érkezett, aki igazán érdekes karakter, zeneileg és technikailag egyaránt. A hab a tortán viszont a hang! Így egy olyan zenekar jött létre, ami egy új mérföldkövet jelent a modernkori progresszív metal történetében. A Sons Of Apollo bemutatkozása, vagy legalábbis az időzítés egy másik szempontból is érdekes, hiszen ebben az évben lett húszéves a ’Falling Into Infinity’, melyet még Portnoy és Sherinian is DT tagként élt meg. Két évtizeddel később, azaz idén újra egymás mellett a „Del Fuvio Brothers”, mellettük pedig három olyan világsztár, akiknek a neve egyértelmű biztosíték arra, hogy kiváló anyaggal lesz dolgunk!

A zene istenének gyermekei mivel is állnak elő? A kérdésre a válasz nem volt annyira egyszerű, mint ahogy az induláskor kinézett. Nagyon sokan – köztük jómagam is – arra számoltak, hogy a korai Dream Theater vonalán mozgó zenei irányt kapunk, de ami a valóságban hallható a ’Psychotic Symphony’-n, az érdekesebb. A kilenc dal érezhetően modern, de valahogy mégis szervesen kapcsolódik a régi típusú zenei gyökerekhez, olyan értelemben, hogy legyenek igenis jól megírt dalok. A billentyűs hangszerek kiválasztása is mutatja ezt a kettőséget: a Hammond-orgona, a Minimoog és még sorolhatnám az ilyen típusú billentyűket, amikkel Derek előállt. Azok, akik ismerik önálló lemezeit, tudják, hogy sokféle szintetizátorral dolgozott mindig. A gitár és a basszusgitár fronton viszont a két duplanyakú hangszer szerintem kiváló csemege. Billy Sheehan kezében már láttam ezt a hangszert, akkor Steve Vai mellett pengette a monstrumot. Bumblefoot hangszere – pontosabban a gitáros játékmódja – egyszerűen lenyűgözött. Ezeket a puzzle elemeket összeillesztve egy olyan képet kapunk, amit sokan vártak, reméltek. Hallható formában pedig így szól:

De ne szaladjuk ennyire előre, hiszen a Signs of the Time a harmadik lett a sorban. Előtte van még mit hallgatni. A nyitó God of The Sun egy igazi gyöngyszem a maga bő tizenegy percével. A felvezető szitár hangok után a billentyűszóló nagyon hasonlít a DT-s Lines In The Sandben hallhatóra. Bizonyos elemeket itt is ugyanúgy használ fel Derek, de amit Bumblefoot hoz, az már egész más. Emlékszem, az első hallgatásnál libabőrös lettem teljesen, amikor Jeff megszólalt. A vonós alap mellett játszó csapatot élmény volt hallani, a refrén pedig egyenesen elvarázsolt. Ebben a dalban minden benne van, amit elképzelhetünk. A jó alaptéma és kiváló refrén mellé még egy érzelmes szóló, valamint egy brutális riffel startoló témaváltás is kifér, ja és persze ezek után visszakanyarodunk oda, ahonnan indultunk. Ezt nem lehet más szóval illetni, mint zseniális! Mentek előre a dalok és nem hittem a fülemnek. A második, a harmadik… egyszerűen hihetetlen. A Labyrinth volt az első, ami szerintem a sokak által vizualizált DT-s irányvonalat hozza először. A sok témából felépülő nóta élvezetes az első perctől kezdve. Itt volt az első alkalom, hogy Billy Sheehan jellegzetes basszushangszínével direktben találkozhattam. Több hallgatás után tűnt csak fel, hogy ő most nem annyira a domináns szerepet kapta, de játéka egyértelműen megismerhető. A másik ilyen dal egyértelműen az Alive. A különböző témákat Ron jól hallhatóan egyik, illetve a másik nyakon hozza. A keményebb, héthúros hangzású témáit az érintő nélküli felsőn, míg a lágyabb témákat a másikon játssza. A gitárszóló alatti kíséret egyértelműen a ’Falling Into Infinity’ világát idézi vissza. A folytatásban érkező Lost In Oblivion előtt sokáig értetlenül álltam. Nem értettem, miért kellett, hogy ilyen poweres, pörgős legyen az a dal, aminek a szövegéből vették ki az egész lemez címét. Több hallgatás után beért ugyan, bár nem mondanám, hogy a kedvencem lett. A tempós rész mellé illesztett refrénnel még nem volt bajom, de a szintén villám tempójú matekos rész nem igazán fogott meg. Hiányzott belőle az az erő és ötletesség, amit például a Coming Home-ban hallottam. Utóbbi egyértelműen a Sons Of Apollo himnusza. A lemez végére is kellett volna egy ilyen igazi dög, mint amit a klipen is bemutatott tételben hallhattunk.

A korong elején – ahogy említettem is – sorra érkeztek egymás után azok a dalok, amiktől egyszerűen elállt a szavam. Minden egyes másodperc óriási élmény volt. Ezzel ellentétben a két utolsó esetében azt érzem, hogy egy picit laposabb lett a dolog. Nem tudott sem a Divine Addiction, sem az Opus Maximus annyira megfogni. Előbbi egy igazi nagybetűs kitérő a Deep Purple és a Rainbow világába. A dal jó, mégis azt érzem, hogy ettől volt jobb a lemez elején. A végső bő tízperces monstrum pedig egy hatalmas foci, amit nagyon magasra lőttek fel Apollo hangszeres fiai. Ez a technikai tudás, ami itt szerepel, az egyszerűen lehengerlő, de az élvezeti értéke nálam most nem volt katartikus.

Aminek még nagyon örültem a ’Psychotic Symphony’ megjelenése kapcsán, hogy az InsideOut Music vette a kezébe a kiadvány gondozását. Már alig várom, hogy halljam a Mediabook kiadásban szereplő nyers keverésű lemezt, de a gyűjtők is fenhetik a fogukat, hiszen akár aranyszínű vinyl lemezen is kapható lesz a kiadvány. Egyébként ez a szín csak az egyik az öt elérhető variáció közül! Érdekesség, hogy a zene három oldalra fért fel és az utolsó, a D oldalra a csapat logóját nyomták. A promócióban kapott digitális fájlokból is kiderült, hogy a hangzás nagyon jó, várom a lehetőséget, hogy CD-n, netán egyszer vinylen is hallhassam.

Pontszám: 9