Foo Fighters: Concrete And Gold

írta Adamwarlock | 2017.10.04.

Megjelenés: 2017

Kiadó: RCA

Weblap: http://www.foofighters.com

Stílus: rock

Származás: USA

 

Zenészek
Dave Grohl – ének, gitár Chris Shiflett – gitár, vokál Pat Smear – gitár Nate Mendel – basszusgitár Taylor Hawkins – dobok, gitár, vokál, ének (Sunday Rain) Rami Jaffee – billentyűk
Dalcímek
01. T-Shirt 02. Run 03. Make It Right 04. The Sky Is A Neighborhood 05. La Dee Da 06. Dirty Water 07. Arrows 08. Happy Ever After (Zero Hour) 10. The Line 11. Concrete and Gold
Értékelés

Korunkban a rockzene színterén egyre kevesebb igazi szupersztár csapattal találkoztunk, aminek okairól számtalan írásban megemlékezett már a sajtó és a szakma. A Foo Fighters azon kevés jelenkori bandák egyike, akik még mindig óriási érdeklődést tudhatnak magukénak, legyen szó egy aktuális sorlemezről vagy turnéról, ami nem is csoda, mert Dave Grohl és csapata valahol a ’70-es évek lázadását és hangzásvilágát  a ’90-es évekbe mártva átmentette napjaink zenei közegébe. Akárhogy is változott a zenéjük a legelső lemez óta, mindig lehetett érezni a dalaikon, hogy van egyfajta kontinuitás, azaz a csapatnak van egy képe arról, milyennek kellene lennie a rockzenének, és ehhez a zsinórmértékhez azért nagyjából ragaszkodnak is.

A 2017-es ’Concrete And Gold’ ezen a ponton el is vérzik, ugyanis megszakítja ezt a láncolatot. Sajnos az egyediség helyett valami olyan tölti meg a levegőt, amit én Grohltól sosem vártam: az izzadtságszag. Az amúgy briliáns zeneszerző mintha görcsösen akarna a felszínen maradni és fogcsikorgatva is azt közölni a világgal, hogy a Foo Fighters még mindig releváns banda. Azonban eközben nem látja be, hogy a globális szupercsapatok ideje lejárt, még akkor is, ha a régi idők dinoszauruszai haláluk percéig a legnagyobb arénákban fognak fellépni. Manapság az igazán jelentős bandák nem azért tartják életben a rock és a metal lángját, mert óriási tömegbázisuk van. Nem. Az aktuális zenei közízlés a változékonysága miatt már régen maga mögött hagyta a kemény műfajokat, ezért nagyon sokáig nem fogjuk a friss csapatok legújabb klipjeit a zenei csatornákon látni. Éppen ezért egy igazán sikeres rock/metal csapat az eredetiségével és kompromisszumnélküliségével tud fennmaradni.

Dave viszont most 2017-ben megérezte a hanyatlás szelét, és inkább úgy gondolta, hogy a tömegeket akarja kiszolgálni. Ezért nem is tudom értelmezni, hogy minek egy FF-albumra két Pink Floyd-epigon szerzemény, a mérsékelten a hangulatot megidéző Sunday Rain és a szinte pofátlanul másoló címadó dal. Ennél még érthetetlenebb, hogy a Sky is A Neighborhoodban az Imagine Dragonst idézik meg. Mondjuk az már valahol intő jel, ha egy lassan 30 éves csapatnak egy mai, trendi banda koppintására van szüksége. És ez nem az a szokásos kritikusi picsogás, amikor egy bandánál az sem jó, ha újat akar, de az sem, ha a régi bevált módszereket használja. Van az, amikor még a firkász is megérzi, hogy valami egyszerűen félrement, és ezen sem Justin Timberlake, sem Paul McCartney szerepeltetése nem segít.

Persze igazságtalan lennék, ha nem említenék pozitívumokat, mert akárhogy is nézzük, a kissé keserű szájíz mellett a ’Concrete And Gold’ még így is egy bőven minőségi kiadvány. Elemeiben felfedezzük azért a Foo Fighters tipikus védjegyeit, például a La Dee Da-ban és az Arrowsban, amik bitang erős Grohl-szerzemények, ahogy a The Line és a Run is azt mutatja meg, amire egy FF rajongó kíváncsi a csapattal kapcsolatban: hogyan tudják a saját zenéjüket magasabb szintre emelni, nem pedig szolgai módon másokat másolni. Félreértés ne essék, egyik kissé rossz színben beállított nótával sincs igazán komoly probléma, csak nem egy Foo Fighters sorlemezen lenne a helyük. Így sajnos nem lehetünk maradéktalanul elégedettek. A ’Concrete And Gold’ pontosan az a lemez, ami bizonyos értelemben csalódás és kilóg az életműből, viszont a zene minősége miatt a rajongók így is simán jóra fogják hallgatni.

Pontszám: 6.5