Jorn: Life On Death Road

írta CsiGabiGa | 2017.07.19.

Megjelenés: 2017

Kiadó: Frontiers Music

Weblap: www.jornlande.com

Stílus: heavy metal

Származás: Norvégia / Nemzetközi

Dalcímek

Értékelés

Valaki kérdezte az egyik cikk kommentjében, hogy miért nem írtunk Jorn új lemezéről. Tényleg, miért is nem? Bevallom őszintén, féltem meghallgatni. Korábban számtalan alkalommal nagy várakozásokkal telve figyeltem egy új Jorn-album érkezését, de sokszor és sokat csalódtam. (Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem.) És bár az új szereplők (gyakorlatilag a teljes 2015-ös Voodoo Circle-csapat az énekes nélkül) felsorakoztatása Jorn mögé újra belebegtette, hogy ezúttal tényleg jó album készül, a beharangozó Man Of The 80's újfent lelombozott. A többi már nem is érdekelt. Aztán amikor végre elővettem a teljes lemezt, kiderült, hogy nagyjából ez a leggyengébb dal az albumon. Rossz kiadói választás.

Jorn Lande szinte mindenütt szerepelt a metal palettán – ha nem is A-tól Z-ig, de – A-tól V-ig, az Arktól elkezdve a Millenniumon és a Masterplanon át a Vagabondig. Közreműködött számtalan rock- és metaloperában (Avantasia, Ayreon, Dracula, Genius, Nostradamus), de legjobban az állt neki, mikor a The Snakesben a Moody-Marsden páros oldalán Coverdale-t énekelhetett. A szólólemezei közül viszont csak az első négy sikerült igazán jól. A Duke Of Love simán ráfért volna a 'Slide It In' Sykesszal újrafelvett változatára. Azóta viszont mélyrepülés. Egészen mostanáig.

A Voodoo Circle legénysége ismét remek lemezt rakott az asztalra. És úgy, hogy a fő szerzőpárosuk, Mat Sinner és Alex Beyrodt megtartották az ötleteiket maguknak. Mat ugye elsütötte a saját lemezén, Beyrodt meg talán a következő VC-re tartogatja a puskaporát. Ami tény – és meglepett –, hogy szinte az egész lemezt Del Vecchio írta, persze bevált szerzőtársakkal, Carmine Martone a Revolution Roadban dolgozott vele, Simone Mularonival a Sunstorm és a Place Vendome dalait írta korábban. Egyik sem volt fércmű, de ez a „kígyós” megközelítés... Maradjunk annyiban, hogy a hangszerelésbe azért Beyrodt s „belekontárkodott”!

Azért az egyik legemlékezetesebb pont számomra mégis a gitáros által írt Fire To The Sun. A nyitóriffjeiről rögtön a Bad Boys ugrott be, és szinte vártam, hogy Coverdale „felugat”. De nem tette még Jorn sem, úgyhogy egy jó kis '1987' stílusú nóta született, ami mégsem lett koppintás, a feeling viszont nagyon ott van. A címadó különlegessége – azon kívül, hogy szintén remek nóta – az, hogy három gitáros dobálja egymásnak a szólót. Gus G. és Craig Goldy is „besegít” Beyrodtnak (nem mintha egyedül nem menne!), aki egy gyönyörű lassú intróval vezeti fel a szólórészt, a végére még egy vandenberges felfutást is produkál, aztán jöhet a két másik húrnyűvő! Nem véletlenül lett majdnem nyolcperces ez a dal. A két és fél perces gitárszóló nem egy tipikus rádióbarát megközelítés, viszont lemeznyitásnak nagyon jó, megalapozza a hangulatot. A nyitódal után a zárónóta a második leghosszabb a lemezen, de a Blackbirds valahogy nem győzött meg. A kitűnő háttérzenészek ellenére ez egy tipikus – az utóbbi években „megszokott” – Jorn-nóta lett, bőségesen adagolt ritmusváltásokkal, de önálló arculattól mentesen. Mintha egy kis Arkot akart volna csempészni a lemez végére, de kevés sikerrel. Öt perc múlva már nem is emlékszem rá.

Gus G. később a Love Is The Remedyben is feltűnik egy „vendégszólóval”, a The Optimistban pedig – amely az ő szerzeménye – minden gitárt magához ragad. Ami ugyan nem sokkal több, mert a szólón kívül inkább csak hangszerelési ötleteivel tűnik fel a lemez egyetlen igazi balladájában. Ez a másik kiemelkedő pontja a lemeznek. A Del Vecchio-dalok közül a címadó mellett a Dreamwalker lehet a legidőtállóbb, de azért ebben nem kis szerepe van Beyrodt Whitesnake-es harmóniabontásainak is. A Hammered To The Cross egy átlagos háttérzenének indul, de a közepébe tettek egy Still Of The Nightos belassulást, nos, onnan kezd izgalmassá válni!

Az I Walked Away is érdekes Crying In The Rain-szerű heavy blues, bár a verzénél ellágyul olyan Is This Love-osra. A Devil You Can Drive-ban pedig már „Az ördög gitárosát”, Steve Vai-t és az ő nyelvbotlását (Slip Of The Tongue) idézik meg. Annyi baj legyen! „Szeressük” ezt a fajta hangulatot. És Jorn ezt nagyon érzi. De mellette meg tud marad Jornnak. Mert akármennyire Coverdale-es és Whitesnake-es is az egész, a dallamokról, a hajlításokról süt, hogy ez Jorn világa. Az Insoluble Maze lóg ki kicsit a sorból, mert ebben inkább másik kedvenc énekesének, Ronnie Jamesnek a világát idézi meg. (Ahogy a „Bye bye big lie”-t énekli, szinte bevillan, ahogy Dio a közönség egyes tagjaira mutogatva énekli, hogy „You're the man, you're the man on the mountain”.)

Pontszám: 8.5