Ten: Gothica

írta JLT | 2017.07.14.

Megjelenés: 2017

Kiadó: Frontiers Music

Weblap: www.tenofficial.com

Stílus: dallamos hard rock

Származás: Nagy-Britannia

 

Zenészek

Gary Hughes – ének, gitár, billentyűs hangszerek
Dann Rosingana – gitár, vokál
Steve Grocott – gitár, vokál
John Halliwell – gitár
Darrel Treece-Birch – billentyűs hangszerek, vokál
Steve Mckenna – basszusgitár, vokál
Max Yates – dob

Közreműködik:

Karen Fell - vokál

Dalcímek

01. The Grail
02. Jekyll And Hyde
03. Travellers
04. Man For All Seasons
05. In My Dreams
06. The Wild King Of Winter
07. Paragon
08. Welcome To The Freak Show
09. La Luna Dra-cu-la
10. Into Darkness

Értékelés

Tizenhárom. Mindenkinek más-más jut eszébe erről a számról. Valaki retteg tőle, más úgy véli, szerencsét hoz neki. A Forma 1-ben nincs tizenhármas rajtszámú autó, az ókori rómában pedig a halált szimbolizálta ez a szám. Jelen esetben azonban nem kell semmiféle rossz dologtól tartani, pusztán az történt, hogy a Gary Hughes által vezetett Ten elérkezett karrierje tizenharmadik lemezéhez. Huszonkét év alatt tizenhárom lemez nem lustálkodásra utal, szép és termékeny karrier a bandáé.

Ezt a karriert talán leginkább a ’The Name Of The Rose’, a ’The Robe’ és a 'Spellbound' szentháromsággal lehetne fémjelezni. Mind a három lemez a műfaj klasszikusa, ha nem éppen az agyhalott állapotban lévő zeneipar korában születnek, ma a banda olümposzi magasságokban is lehetne. Az említett három mestermunka miatt is nevezik a csapatot az epikus hard rock királyainak. (Egyesek szerint a 2000-ben megjelent ’Babylon’ is tökéletes alkotás, akár ezt a lemezt is be lehetne sorolni a klasszikusok közé). Ezután jött a karrierben egy kis hullámvölgy, 2001 és 2006 között nem születtek olyan erős lemezek, bár 100%-os csalódásról azért nem lehet beszélni. Érezhette a banda főnöke is, hogy valami nem klappol, mert tartott egy laza ötéves szünetet, ami után a ’Stormwarning’ – ’Heresy and Creed’ párossal tért vissza a zenekar. Ezek már a jól sikerült albumok közé tartoznak, amik kvázi megágyaztak a 2014-es ’Albion’ című lemeznek, illetve az azt követő ’Isla De Muerta’ névre keresztelt alkotásnak. Ez a két album egyaránt elnyerte a kritikusok és a rajongók tetszését, és megerősítette a banda státuszát a színtéren.

Most pedig alig két évvel elődje után megérkezett a friss anyag, ami a ’Gothica’ címet kapta. Az előző két lemez felállása megmaradt, ami jót jelent, hiszen korábban elég komoly vándorlás volt a zenészek között. Tehát megmaradt a három szólógitáros felállás, aminek a lemezeken sok létjogosultságát nem látom, viszont élőben jól szólhat a banda. Már ha éppen koncerteznek… (Rosszmájú hozzászólók néha megjegyzik, hogy a három gitáros azért van, hogy mennyiségben pótolják a kiváló Vinny Burnst, ha már minőségre nem sikerül. Azért van benne valami). Ami viszont változott az előző évekhez képest, hogy a banda visszatért a Frontiers égisze alá, és így már az ő gondozásukban látott napvilágot a vadonatúj korong.

A kiadó változáson kívül a főnök ígért egy kis hangulatváltozást is,nevezetesen egy sötétebb, borongósabb albumot helyezett kilátásba. Ez rögtön tetten is érhető a borítón, ami a megszokott minőséget hozza. Az új lemez szokás szerint egy monumentális alkotással indul. Anno a ’Name Of The Rose’, a ’The Robe’ vagy a ’Babylon’ is egy hosszú eposszal kezdődött, és ebbe a sorba a The Grail is beleillik. Hughes mester nagy rajongója a mitológiának és a történelemnek, így nem meglepő a témaválasztás. A nóta hossza ellenére nem vontatott, szépen fel van építve, igaz, a nagy ívű kórusok és a kolosszális refrén hiányzik. A refrén inkább egy érdekes gregorián beütést kapott, ami kellemes meglepetés, illetve a bravúros gitárszólók is megérdemlik a kalapemelést.

Másodjára kapunk egy erős középtempós dalt, amit egy borzongatós hangjáték vezet fel. Jekyll And Hyde témáját sokan feldolgozták már, ebbe a sorba beállt a banda is. Nem mondanám, hogy egyből rájöttem volna arra, hogy a Tent hallom, igaz, ez csak a refrénig tartott. Gitárközpontú nóta, ami jó pont, és a történetből adódó kettősséget is megpróbálták kifejezni. A zenekar egyik védjegyének a balladák, az érzelmes nóták számítanak. Nagymester ebben Gary apánk, hangja fantasztikusan passzol az ilyen jellegű dalokhoz. A Travellers egy szokásos megoldás, billentyűkkel megtámogatva, amik szépen dolgoznak a főhős alá. Nem mondom, írtak ennél jobbat, írtak ötletesebbet is. Végül is egyszer-kétszer elmegy. A dalhoz készült klipet viszont jobb lenne elfelejteni.

A lemez másik hosszabb műve a Man For All Seasons. Rövidke időutazással indul a dal, ami visszavisz minket a lovagkorba. Ez a kis múltidézés másfél percig tart, majd lecsap ránk egy hamisíthatatlan Ten-nóta. Végre itt a kolosszális refrén, mesteri énekdallamok, nem túl komplex, de ötletes riff, kellemes billentyű szőnyegek. Klasszikus, régi időket felidéző dal, simán elfért volna akár a ’Spellbound’ lemezen is. Örömmel konstatáltam, hogy a kezdő négy dal maximálisan változatos, szó sincs egy kaptafára készült szerzeményekről.

Szintén a szokásos módon készült el az In My Dreams. Semmi köze a Dokken remekművéhez, ez csak egy érzelmes, romantikus, jól megszokott recepten alapuló nóta. Az az érzésem, hogy ilyeneket Hughes kb. óránként tud írni. Erre mondják, hogy rutinmunka.

A korábban beharangozott sötétség és borongósság leginkább kedvenc dalomban, a The Wild King Of Winterben érhető tetten. Dübörgő ritmus, csűrdöngölésre ingerlő riffek csapnak le ránk a sötét tónusú bevezető után. Koncertekre kiváló a dal, elejétől a végéig fülbemászó dallamokkal, már a verzéket is azonnal elkezdheti dúdolni az ember.

Jutott még ballada a lemezre, a meseszép Paragon. A sokszor elsütött zongora-ének párossal indul a nóta, amibe később kísérőként bekapcsolódnak a többiek is. Mint mondtam, ezekben (is) nagymester Gary Hughes, a lemez másik lassú nótájánál fényévekkel jobb. Újra kiemelném a szólókat, rengeteg jó és ötletes szólót hoztak össze a gitárosok, már-már feledtetik legendás elődjüket.

Újabb hangjáték, újabb meglepetés. Könnyedebb hangvételű, modernebb megoldásokkal és hangulatokkal átszőtt dal a Welcome To The Freak Show. Nem az a dal, amire egyből rávágnám, hogy ez Ten, de ha egy banda a saját műfajának határait feszegeti, az nem probléma. Amíg át nem esik a ló túloldalára. Ha van, amiért egy bocsánatkérést elfogadnék, a La Luna Dra-cu-la. Ennek a rém hülye címéért kellene elnézést kérni. Úgy látszik, a vámpír mánia, ami mostanában zajlik, elkapta az agytrösztöt is. Szerencsére maga a dal jó és nem olyan „zs kategóriás” szemét, mint amiket Hollywood présel ki magából vámpíros filmek címszó alatt. A riff erősen emlékeztet a brit szigetek népzenei motívumaira, a tempó jól elkapott, a dallamok jók. De az a drakulázás rém ciki.

Zárásként mi más is jöhetne, mint egy újabb balladisztikus, érzelmes nóta, az Into The Darkness. Újra komoly szerep jut a zongorának, viszont nem csak lágy és andalító megoldásokkal van tele a nóta, akad benne jó szóló és egy erősebb váltás is. Ez is jól sikerült. Ahogy az egész lemez is.

Pontszám: 8