fbpx

Next To None: Phases

írta karpatisz | 2017.06.30.

Megjelenés: 2017

Kiadó: InsideOut Music

Weblap: http://www.nexttonone.net/

Stílus: modern metal, progresszív metal

Származás: USA

 

Zenészek

Max Portnoy – dob
Thomas Cuce – ének, billentyűs hangszerek
Derrick Schneider – gitár
Kris Rank – basszusgitár

Dalcímek

01. 13
02. Answer Me
03. The Apple
04. Beg
05. Alone
06. Kek
07. Clarity
08. Pause
09. Mr. Mime
10. Isolation
11. Denial
12. The Wanderer

Értékelés

Két évvel ezelőtt, az ’A Light In The Dark’ megjelenése kapcsán úgy fejeztem be akkori „egyperces” írásom, hogy: „mit tartogat a jövő a csapat számára, azt nem tudom, de a kezdés ígéretes!” Két év telt el, és máris itt a folytatás, végre lehet beszélni arról, hogy mi történt azóta a Next To None háza táján. A legnagyobb változás, ami mellett természetesen nem mehetünk el szó nélkül, a gitáros poszton történt csere. Mivel fiatal, 18-20 éves zenészekről van szó, így nem meglepő, hogy az iskola is közbeszólt. A debütáló anyagon hallható Ryland Holland a Berklee College Of Music hallgatója lett, így az ő helyét Derrick Schneider vette át. Az új tagot az Art Of Anarchy gitárosa, Ron „Bumblefoot” Thal ajánlotta Max Portnoy zenekarába. Derrick nem csak személyiségével, de játékával és hangszeres tudásával is egy leírhatatlan minőségi előrelépést hozott ennek a zenekarnak. Amikor a bemutatkozó anyagot megismertem, azt gondoltam, hogy tizenéves srácoktól ez egy ügyes és ígéretes kezdés. A második nagylemez, a ’Phases’ ettől igencsak messzebb lép, ugyanis mind hangzásában, mind a dalok minőségében az igazi profik közé emelkedő eredményről számolhatok be.

Ahogy végignéztem a dallistát, már volt némi sejtésem, hogy mi is vár majd rám. A csapat – ahogy azt a műfaji megjelölésben is jeleztem – két stílusból rakta össze mostani anyagát. Kezdetben inkább a modern metal dominált. 2016 februárjában Mike Portnoy – aki egyébként az első album producere is volt – azt mondta, amikor beszélgettünk, hogy most már inkább a Peripheryhez vagy a Between The Buried And Me-hez tudná inkább hasonlítani Maxék fő irányvonalát. A megállapítással teljes mértékben egyet kell értenem. Bár a Periphery vonatkozást nemcsak zenei értelemben véve találom erősebbnek, de kapcsolat is van a washingtoni zenekarhoz, hiszen a ’Phases’ producere Adam “Nolly” Getgood volt. De szavak helyett szóljon a zene, hiszen a promóció keretében elsőként megosztott The Apple a tökéletes példa, hogy ebben a stílusban mit is művelnek a srácok.

A folytatásban, a műsor ötödik számától jön a stílusváltás és a modern metalból átváltunk a progresszív műfajba. A dalok hosszúsága és persze a bennük rejlő ötletek gazdagsága is indokolja ezt. Az Alone és a Kek című dalok a sötétebb, borongósabb Dream Theater-világot idézik meg. Ezek az ’Awake’ dallamosságát egy ’Train Of Thought’ keménységű anyagban egybegyúrva jelenítik meg. Személyes véleményként mondom, hogy ez az a világ, ahol a Next To None egyedisége megjelenik. Ez nem azt jelenti, hogy nem tudtam megkedvelni a modern, hörgős dalokat, hanem egyszerűen szerintem jobban áll ez a stílus ennek a négyesnek. A csapat attól teljes egyébként, hogy ezt is és azt is sajátjuknak érzik. Ami persze koncerteken tök jól is elsülhet, hiszen eddig a progresszív metal két nagyágyúja – a Haken és a Mike Portnoy’s Shattered Fortress – előtt léptek fel, de ha lesz lehetőségük mondjuk egyszer az Avenged Sevenfold vagy épp a Periphery előtt játszani, akkor is tudnak majd olyan dalokat választani, ami a két említett zenekar profiljához is illik.

Ha ez eddig nem lett volna elég, akkor a hátralévő részben a fiúk elkövetik azt, hogy a két zenei irányvonalat vegyítik. A progresszív műfajból eredő hosszabb lélegzetű keretet tartják elsődlegesnek, de mellette egy-két perc erejéig megjelenik a modern korszak is, hörgős-reszelős elemeivel együtt. Kicsit sajnálom, hogy beleszólásunk nem volt abba, hogy melyik dalokat ismerjük meg előre, mert a Pause helyett például jobb választás lett volna a Denial. Sokkal színesebb, komplexebb ez a mű.

Azért számoltam arra, hogy valami még lesz a zárásnál, hiszen – ahogy a legendás apuka említette – a „Mini Me” és társai a nagy durranást a végére tartogatták. A majdnem húszperces The Wanderer az igazi ékköve ennek a lemeznek. Aki szeretné megismerni, hogy 2017-ben mire képes egy fiatalokból álló progresszív metal csapat, azoknak ajánlom ezt a dalt. Engem megfogott, és lehet, hogy túlzok, de akkor is vállalom, hogy ez már a zseniális kategória. Az a zenekar, aki egy ilyen jó dalt meg tud írni, az előtt le a kalappal.

Bónuszként engedjétek meg, hogy egy picit arról is írjak, hogy a zenészek részéről mivel találkoztam a ’Phases’ című korongon. Egyértelműen Max Portnoy az, aki elsőként lehengerelt. Ez a fiú nemcsak stílusával győzött meg, de azt is megmutatta, hogy a zenész szakmának számolnia kell vele. Derrick Schneider játéka óriási fejlődést hozott ennek a csapatnak, vele kapcsolatban csak egy dolgot sajnálok, hogy a djentes stíluson kívül mintha bizonytalan lenne. Azon a Schecter-gitáron a hetedik húron túl is van élet, és a javára válna, ha több olyan dal születne a Next To None műhelyében, mint a The Wanderer. Thomas Cuce ezúttal inkább frontemberként funkcionál, mint billentyűsként. Az új dalok egy részében ez teljesen működőképes opció, de a progresszív részen viszont kelleni fog, hogy billentyűsként is tudjon hozzátenni a produkcióhoz. Halkan megjegyzem ezen a ponton, hogy egy újra felvetett „mit rejt a jövő” kérdésre most azt mondanám: Előbb vagy utóbb jönni fog egy új tag, aki átveszi a billentyűs feladatait, mert az nem kérdés, hogy ő a hang a Next To None-ban.

Pontszám: 8.5

Legutóbbi hozzászólások