Joe Bonamassa: Live At Carnegie Hall - An Acoustic Evening (DVD)

írta Bigfoot | 2017.06.21.

Megjelenés: 2017

Kiadó: Mascot Label Group

Weblap: https://jbonamassa.com/

Stílus: blues

Származás: USA

 

Zenészek

Joe Bonamassa – akusztikus gitár, ének
Tina Guo – cselló, erhu
Reese Wynans – zongora
Anton Fig – dob
Hossam Ramzy – ütőhangszerek
Eric Bazilian – akusztikus gitár, mandolin, banjo, tekerőlant, szaxofon
Mahalia Barnes, Juanita Tippins, Gary Pinto - ének

Dalcímek

01. This Train
02. Drive
03. The Valley Runs
04. Dust Bowl
05. Driving Towards The Daylight
06. Black Lung Heartache
07. Blue And Evil
08. Livin’ Easy
09. Get Back My Tomorrow
10. Mountain Time
11. How Can A Poor Man Stand Such Times And Live
12. Song Of Yesterday
13. Woke Up Dreaming
14. Hummingbird
15. The Rose

Értékelés

Én már csak így vagyok: átlagban félévente írok ezt-azt Joe épp aktuális anyagáról, mondhatni, szokásommá vált beszámolni megmozdulásairól.

Ezzel az élő anyaggal feltette a pontot az i-re, több szempontból is, mivel a Carnegie Hallban lezajlott koncertekkel most már elmondhatja, hogy a világ összes jelentős koncerttermében játszott, illetve felvételt készített. Másrészt – szerintem – ezzel az anyaggal tökélyre fejlesztette élő felvételeinek minőségét. Két koncertet adtak a világhírű hekyszínen, folyó év január 21-22-én. Mi az elsőt láthatjuk.

Nem az első eset, hogy Bonamassa akusztikus koncertet vett fel, négy évvel ezelőtt a Bécsi Állami Operaházban már készült egy ilyen DVD. Ha összehasonlítom a kettőt, az előbbit sterilebbnek, letisztultabbnak érzem. Félreértés ne essék, a mostani DVD–n is minden hang a helyén van, de ez őszintébb, érzelmesebb és spontánabb. Talán a hely miatt is játszanak másképp, ráadásul a két koncertet más muzsikusokkal vette fel.

Ismerős arcokkal vette körül magát Bonamassa, hiszen Anton Fig már régóta diktálja a ritmust mögötte, aki általában vadul, keményen gyilkolja a bőröket, de most játékára a visszafogottság jellemző. Kapott egy kis erősítést Hossam Ramzy személyében, ő még nem zenélt együtt Joe-val. Az egyiptomi származású művész Jimmy Page és Robert Plant oldalán tűnt fel a kilencvenes években, amikor a két Zep-tartópillér újra egymásra talált. Gazdag, ütős játékát most sem hagyta otthon. A valaha Stevie Ray Vaughannel együtt zenélő Reese Wynans is itt van, ezúttal csak a hangversenyzongorán bűvészkedik. A tavalyi Los Angeles-i koncerten a Greek Theaterben a Hammondon is varázsolt, és bizony most is fontos szerepe van karakteres zongorajátékának. Egy multi-instrumentalista, Eric Bazilian döbbenetes könnyedséggel játszik bármely – a keze ügyébe kerülő – hangszeren. Tina Guo csellista főhősünk mellett a másik főszereplő. Nemcsak hallatlan technikás játéka miatt, hanem sokszor olyan erővel bazsevál hangszerén, hogy annak semmi köze a klasszikus játékhoz, amire eredetileg ez a hangszer való. Úgy szaggatja a vonókat, mint Jimmy Page a ’The Song Remains The Same’ moziban, amikor a Dazed And Confusedöt tolja a Zep. Igaz, ott Page egy Gibson Les Pault kínoz a vonóval. Tina egy másik vonós hangszert, az erhut is nyüstöli, mely egy kéthúros instrumentum, és Kínából származik. Mahalia Barnest és Juanita Tippinst is láttuk-hallottuk megelőzőleg, és most egy pasi, Gary Pinto állt be közéjük énekelni.

Már a kezdés is szívbemarkoló: a zongora bevezető a Jethro Tull Locomotive Breath örökzöldjének intrója. Aztán belecsapnak a tavalyi album, a ’Blues For Desperation’ iniciáléjába, a This Trainbe. Ez egy tökös, lendületes nóta elektromosan is, dinamikában nem marad el az akusztikus verzió sem mögötte. Összességében – ha lehet – így még jobban szól.

Bár Bonamassa a blues műfajába vagyon beskatulyázva, nyilvánvaló, hogy sokféle stílust magába foglal a zenéje. Ha lehet, ez most még jobban kijön, hiszen a már említett This Train után a Drive-The Valley Runs Low-Dust Bowl füzér csodás sokszínűsége (líra, dallam, karcosság, misztikum) nagyon határozattan kikerekedik. Mégis, a két csúcspontja ennek a koncertnek nekem valahol máshol van. Az egyik a How Can A Poor Man Stand Such Times And Live: ebben Bonamassa mellett az énektrió is részt kap a szólóénekből, és az isteni hangú Mahalia Barnes ismét olyat alakít, hogy beleremeg a föld. A másik bravúrdarab a Woke Up Dreaming: Joe és Tina Guo gitár-cselló párbajt vív, iszonyatos sebességgel, alig lehet követni őket. Tina dallamfüzéreibe beleszövi Rimszkij-Korszakov Dongóját is. Valószínűleg az előadóknak is tetszett ez a rész, hiszen a bónusz DVD-n meghallgathatjuk ezt a számot a következő esti koncertről is.

Apropó bónusz DVD: a már említett dalon kívül interjúkat láthatunk az előadókkal, betekinthetünk a színfalak mögé, végül pedig az elmaradhatatlan képgaléria zárja le a programot.

A koncert képi megvalósítása is remek: a színpadon semmi hivalkodó fény, csak néhány hangulatlámpa kölcsönöz otthonos légkört, a hátul álló vokalistáknak odakészítettek egy bőrkanapét, ha meg akarnak pihenni. A háttérben pedig nincs más, mint a Carnegie Hall ódon falai.

Pontszám: 10