EDDA Művek: 40 év rock

írta CsiGabiGa | 2017.05.24.

Megjelenés: 2017

Kiadó: P. Management

Weblap: http://edda.hu/

Stílus: arénarock

Származás: Magyarország

Dalcímek

Értékelés

Az EDDA Művek körül sok az ellentmondás. Már maga a zenekarnév is: Edda Művek, vagy EDDA Művek, esetleg EDDA művek? (A logóban kisbetűvel szerepel, a honlapjukon viszont mindhárom variáció fellelhető.) Aztán ott a bakancsosok és a mai EDDÁsok közti ellentét. Én magam is miskolci gyerek lévén ezen a zenén nőttem fel (meg a P. Mobilon), és valahol megértem mindkét oldalt. Egyrészt az is igaz, hogy az EDDA 40 éves történetéből az csupán 5, és a zenekar azóta is töretlenül folytatja karrierjét. Másrészt az az 5 év olyan volt, mint a Deep Purple-nek az 'In Rock'-tól a 'Machine Head'-ig terjedő időszak: anélkül ma nem lennének sehol.

A leglényegesebb különbség azonban a „régi” és az „új” EDDA között, hogy míg az előbbi az angol hard rockon nevelkedett magyar rockzene volt, a csapat stílusa szépen lassan átment amerikai arénarockba. Ha megpróbálod a Csak bírd ki („Mert a szerelem keresi a szerelmet.”) vagy a Szellemvilág („Szálljunk fel, én is akarom.”) szövegét egy halandzsa angollal helyettesíteni: mintha Desmond Child írta volna a Bon Jovinak! És ennek a képnek viszont tökéletesen megfelelt a Budapest Sportarénában 10.000 fő előtt rendezett koncert, ahogy a Bon Jovi Lay Your Hands On Me-jére emlékeztető intró is.

Ha arénarock, akkor adjuk meg a módját! A Scorpions tavalyi fellépésére emlékeztető – mindent beborító – videofal előtt játszanak, melyen a videoklipek futnak a háttérben, ha az nincs a dalhoz, valamilyen animáció, vagy a velük együtt éneklő közönség látható. Az ég felé lövellt füstcsóvák, a nyomukban az Omegát idéző lézerfényekkel, és a megfelelően programozott világítás, mind-mind a stílus nyolcvanas években kitalált és azóta tökélyre fejlesztett kísérői, és ezen a nagykoncerten (2015. április 11-én) mindenből a maximumot kapjuk, nincs spórolás az effektekkel, nincsenek félmegoldások. Van viszont öt zenész, akik nagyon tudják ezt a műfajt.

Pataky Attila fekete bőrdzsekiben kezd, amit később lecserél egy bőrmellényre, majd egy fehér mente után egy farmermellényben zárja a produkciót, de van olyan is, amikor csak a fehér ingében feszít. Ő az igazi átváltozóművész, ahogy az életben is. Sokáig elítéltem vagy kinevettem a dáridózása és az UFO-történetei miatt, de ma már hajlok rá, hogy ezekre is a marketing részeként tekintsek. Mert annak alaptétele, hogy mindegy mit, csak beszéljenek rólunk. És ennek Attis a 40 év alatt maradéktalanul eleget tett, mert ő azon ritka zenészek egyike, akik egyben kőkemény üzletemberek is. Míg a sok mimózalelkű művészlélek (és ilyen vagyok én magam is) hobbiként csinálja a zenét, vagy munka mellett másodállásként, addig az EDDA Művek azon kevés magyar rockzenekar egyike, amelynek tagjai főállásban megélnek itthon a zenélésből.

A koncertre visszatérve: a nyitódal után (melyben erősen samplerezték a vokált) rögtön egy egyveleget kapunk, ebben már élő a háttérének, de nagyjából kimerül a fejmikrofonnal felszerelt Gömében a „kórus”. Bár a két gitáros, Kicska László basszer és Alapi István szólógitáros is oda-odalép időnként a mikrofonállványhoz, látszik, hogy ők nem ezért vannak itt, és nem is nagyon hallatszik a hangjuk a felvételen. Egyvelegből van még bőven: a zongorás blokkban 4 dal és a ráadásban is kettő összevontan érkezik. Így is nehéz a 40 év, 32 lemez minden slágerét eljátszani két és fél órában. Ennyi a lemez tiszta játékideje, gondolom, a koncert ennél hosszabb volt. (A 32 lemezhez viszont még egy gondolat: igen ritka, talán csak a Chicago együttesnél láttam ilyet, hogy a koncert- és válogatásalbumokat is sorban megszámozzák. Nem tudom, mi értelme ennek, hacsak nem egy kis optikai tuning, hogy még nagyobbnak tűnjön az életmű.)

Kicskából nem sokat hallani, leginkább akkor, amikor a Csak bírd ki közepén, meg a végén a bemutatásnál kap kétszer fél perc szólózási lehetőséget. Hetényi Zoli üti a bőröket ezerrel, sokat is mutatja közeliben a kamera, mindig mosolyog, igazán szerethető fazon. A Jeff Porcaro Tribute Band koncertjén is nagyon bírtam. Megbízható alapja a produkciónak. Gömöry Zsolt remek billentyűs, kár, hogy a Roland mellett kötelezte el magát, ott van mellette a Hammond is, de érdemtelenül keveset van használva, elsősorban a régebbi dalok alatt. Van a koncert közepén egy lassú blokk, ott is egy Roland típusú, mini-zongorának kinéző hangszer elé ül le, de valahogy olyan pici az egész, szegény Göme úgy néz ki, mint Gulliver a játékboltban. És amikor átvált a zongora hangszínről, akkor aztán végleg oda az illúzió.

Alapi gitárjátéka igen erős, sokat dob a produkción. Különösen gyönyörűre sikerült az Egyedül blues végén előadott hosszú gitárszólója. Az Edda bluesban ugyan a Hammond viszi a prímet – az elején Alapi tremolózgat, mintha unatkozna, ettől olyan Shadows-hatású lesz a kíséret –, viszont a végén itt is egy hosszan elnyújtott szólót produkál. A hűtlenben még egy kétnyakú gitárt is a nyakába akaszt, a Szaga van végén meg egy kis Led Zeppelint (Heartbreaker) is elnyom, amiben az a poén, hogy közben Göme meg a Mission Impossible zenéjét játssza rá szintetizátoron. De a csúcs, amikor elgurul a gyógyszere, mint Hendrixnek, és dobálni kezdi a gitárját, meg a földön fekve szólózik rajta a Veled vagyok alatt. Már-már vártam, hogy mikor töri össze az erősítőn, de szerencsére megkímélte a Musicmant.

A közepén kicsit leül a buli, köszönhetően az egyszerre ránk zúdított sok lassú dalnak. Utolsó érintés / Egyedül blues / Edda blues / A hűtlen. Aztán két gyors dal után jön az említett zongorás blokk (Álmodtam egy világot / Éjjel érkezem / Egyedül maradtunk / Amikor még...). A Kunos emlékére írt gyönyörű emlékdallal együtt kilenc ballada a koncerten. Piszok sok, még akkor is, ha egyenként mind kitűnő dal. És ráadásul ebből nyolc ott van egy rakáson. De pozitívum, hogy végre – sok év után – Attis nem A hűtlen után mutatja be Gömét, mint „szerzőtársát”. Harminc év alatt valóban sok dalban tette le a névjegyét, speciel A hűtlenhez nem sok köze van. De mint mondom, ez már csak egy régi bosszúságom, melyet végre orvosoltak.

Amit hiányoltam kicsit, az a mozgás volt. Attis ugyan egyedül belakja a színpadot, de a két gitárostól kicsit többet vártam volna. Amikor Gömöry kijön a nyakba akasztható szintijével, akkor azért beállnak a csatasorba egy rövid koreográfiára, de alapvetően állóháborút folytatnak hangszerükkel. Talán ezt ellensúlyozandó Göme viszont néha előrejön hangszer nélkül is, hogy a közönséget buzdítsa, ám ilyenkor karjai elszabadulnak, mint egy túlmozgásos Teletubbies figuráé, pedig a célközönségük jóval elmúlt három éves. Szerencsére tartják magukat ahhoz, hogy ez még a 40 éves jubileumi turné utolsó állomása, az időközben megjelent 'A sólyom népe' albumról csak három és fél számot játszanak, nem mennek át lemezbemutató koncertbe. A jubileumhoz viszont talán illett volna más vendég is, mint Pataky Gergő, aki a Gyere őrültben duettezik apjával. Ő egyébként is kakukktojás, mert még csak 39 a koncert idején. De ha nem, hát nem. Azt azonban tényleg furcsállom, hogy a borító belső oldalán sikerült a zenekar 40 évét úgy összefoglalni, hogy csak a jelenlegi öt tag neve szerepel benne. És amit még nehezebben emésztek meg, hogy Gellért Tibor, aki az 'Edda 5'-ön gitározott is, azóta pedig hangmérnökként segítette a zenekart, tavaly hunyt el. Talán ez az utolsó kiadvány, amelyhez a munkáját adta. Jubileum ide vagy oda, illett volna neki ajánlani a lemezt. Elvégre úgyis sírva vigad a magyar.

A kiadvány borítója maga a turnéplakát, a lemezen nincsenek extrák, és hang is csak egy Dolby Digital 2.0. A mai lemezeladási mutatók mellett azon már nem is csodálkozom, hogy koncertfotókkal teli bookletre nem pazarolják a pénzt. Viszont werkfilmek készültek a próbákról, a soundcheckről, ezeket meg is osztották a YouTube-on, nem értem, miért nem lehetett rátenni inkább a lemezre.

Pontszám: 8.5