STAN BUSH - In This Life

írta JLT | 2007.05.09.

Megjelenés: 2007

Kiadó: Frontiers

Weblap: www.stanbush.com

Stílus: AOR

Származás: USA

 

Zenészek
Stan Bush: ének Holger Fath: gitár Matt Laug: dob Lance Morrison: basszusgitár Dirk Nagel: billentyűs hangszerek
Dalcímek
1. I'll Never Fall 2. I Got A Thing For You 3. I Can't Cry 4. In This Moment 5. Waiting For You 6. The First Time 7. Long, Long Way 8. Over You 9. Take It All The Way 10. In This Life 11. Southern Rain
Értékelés

Stan Bush neve igen jól cseng az amerikai aor rock hí­vők körében. Egy Boulder nevű bandában kezdett énekelni, akikkel 1 albumot jelentetett meg, majd szóló karrierbe kezdett. 1983 óta jelentkezik lemezekkel, ami jelzi, hogy igen kitartó (és "eredményes) szereplője a dallamos rock mezőnynek. Gondolom, mondanom sem kell, hogy Japánban is hatalmas népszerűségnek örvend. Európában szűkebb rétegek ismerik munkásságát, ezért is éreztem úgy, hogy meg kell próbálom kicsit népszerűsí­teni eme fantasztikus hangú embert, akit sokan Joe Lynn Turner mellett a műfaj legjobbjaként emlegetnek. És teszik ezt teljes joggal. Ha egy igen jellemző jelzőt kéne mondanom Bush hangjáról akkor az biztos hogy az érzelmesség lenne. Ilyen fokú érzelmeket talán Steve Perry a Journey legendás énekese tudott közvetí­teni felénk. De hogy kicsit időben közelebbi énekest emlí­tsek, a Pride Of Lions aranytorkú dalnoka, Toby Hitchcock is példaképként emlí­ti Őt. Hangja magasabb fekvésű, de koránt sem nyávogós, olyan dalnok ő, aki a közép tónusú éneklést is magas szinten műveli. Ez a fajta előadásmód szükséges ahhoz, hogy valaki sikeres tudjon lenni ebben a stí­lusban. És persze nem árt, ha megvan a megfelelő hangterjedelem is. Nos, jelen esetben minden egyben van ahhoz hogy egy kiváló énekes, kiváló albumot készí­tsen. Zenész társai közül az ex-Alice Cooper dobos Matt Laug neve lehet ismerős, aki egy remek dobos, és itt is bizonyí­tja, hogy nem véletlenül töltött 8 évet Alice Cooper mellett. A többiek neve nem volt ismerős, de ez lehet, hogy az én hibám. Persze az leszögezhető, hogy a többi muzsikus is kiválóan kezeli hangszerét, és csöppet sem játszanak alárendelt szerepet. Lance Morrison basszusgitárja pontosan úgy szól, és úgy játszik rajta, ahogyan az a rock nagy könyvében meg van í­rva. Pontos, precí­z, kiváló alapot hoz, remekül "megértik" egymást Laug-al. Lehet, hogy én vagyok nagyon kényes, de számomra elengedhetetlen hogy a ritmus szekció megfelelően dolgozzon. És itt ez a vágyam teljesül. Senki ne Carl Palmer-i és Greg Lake-i progresszivitásra gondoljon, hanem egy olyan teljesí­tményre, ami igazán megbí­zható és igényes alapot ad egy dallam-hegyekkel átszőtt muzsikának. Mert DALLAMOK (igen í­gy csupa nagybetűvel) azok bizony vannak, mint égen a csillag. Már az előző Shine cí­mű albumnál is szedegettem az államat a földről, de most már nem sikerült összeszedni. Nem egyszerűen megfogják az embert, hanem teljesen a hatalmukba kerí­tik. És most nem csak a refrénekre gondolok, hanem az egyes nótákban végig jelenlevő gigászi melódia csodákra. Minden egyes sorban ott van a varázslat, az a fajta érzelem dús megszólalás, amit csak Journey és a Styx tudhat magáénak. A nóták tehát dallam és ének orientáltak, ami teljesen magától értetődik, hiszen az aor rock leginkább a mély érzésekkel átszőtt énekre épül. (Természetesen megfelelő zenei háttér nélkül megenné a fene az egészet.) A dalokat nem fogom egyesével elemezni, hiszen a lemez összképe annyira magával ragadó, hogy teljesen fölöslegesnek érzem minden egyes számnál elmondani, hogy mennyire jók a nóták. Talán a lemezt nyitó I Will Never Fall az, amiről mégis kicsit bővebben megnyilvánulok, mert amikor ezt a nótát hallgatom libabőrös lesz a karom. Tempója rögtön mozgásra készteti végtagjaimat, a hangszerek úgy szólnak, ahogyan ilyenkor kell, és a dal refrénje.... Talán a refrének refrénje cí­m sem lenne túlzás. Nem tudok jobb szót rá. Ez maga a csoda. Ilyen dalokat csak a már emlí­tett előadók tudtak alkotni. De nyúlásról már azért sem mernék beszélni, mert Stan Bush az Ő kortársuk és pályájuk majdnem egyszerre indult. A további dalok között vannak szintén ritmusosabb, gyorsabb tempójú szerzemények, mint a This Moment vagy a I Got A Thing For You, persze nem észnélküli tekerés vagy speed tempójú gyorsaság, hanem egy lendületesebb közép tempó, amire a Tisztelt olvasó gondoljon. Logikus, hogy a lemez nem lenne az igazi könnyfacsaró, szí­vszaggató balladák nélkül. Erre remek példa az I Cant Cry és a The First Time, vagy a meseszép akusztikus gitárra épülő Southern Rain. A cí­madó dal pedig Bush keményebb zenei oldalát mutatja be, de ez a keménység nem megy a dallamosság rovására, inkább csak a gitár téma erősebb a többi nótánál. Ha már gitár: Holger Fath teljesí­tménye mellett sem mehetünk el szó nélkül. Amellett, hogy Stan Bush szerzőtársa is volt, játékával méltó követője Neal Schon-nak.

Pontszám: 10