Sinner: Tequila Suicide

írta JLT | 2017.04.19.

Megjelenés: 2017

Kiadó: AFM Records

Weblap: www.matsinner.com

Stílus: hard rock / metal

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

Sok mindent lehet mondani, de azt az egyet biztosan nem, hogy Mat Sinner lazsálna vagy lógatná a lábát. Főhősünk idén tölti be az 54-et, mégis úgy tűnik, nem készül nyugdíjba. Ugye tagja a Primal Fearnek, valamint kisebb cécó után, de maradt a Voodoo Circle-ben is, megcsinálta Russell Allennel karöltve a Level 10 nevű formációt, működteti a Rock Meets Classic elnevezésű show-t, legutóbb pedig beszállt Jorn mellé. Vagyis időről időre feltűnik különböző zenekarokban, szóval a pihenés nem szerepel a derék Mat szótárában. És akkor még nem beszéltünk a saját magáról elnevezett bandáról! (Megjegyzem, igen jó ötlet volt Mat Sinnerre rockosítani a nevét, mert elég mókásan nézne ki hősünk eredeti neve – a Lausch – a borítókon.  De ugye, ez a fajta névcsere nem újdonság a rockbizniszben, Alice Cooper sem Vincent Furnier néven futott be karriert).

Sinner név alatt legutoljára 2011-ben jelent meg új nótákat tartalmazó nagylemez, a ’One Bullet Left’, majd két évre rá újra felvették a csapat egyik kultikus albumát, a ’Touch Of Sin'-t. Szóval már jócskán ideje volt, hogy a csapat új nagylemezt dobjon a piacra. Meg is tették ezt, mégpedig sinneri szokás szerint egy alapos átalakulás után. Nem tudom, van-e még ilyen átjáróház a fémzene világában, mint amit a csapatban látni. Jelen esetben André Hilgers és Alex Beyrodt távoztak (őszinte sajnálatomra, hiszen két remek muzsikusról beszélünk), helyükre pedig érkezett a régi harcostárs, a sokszor visszatérő cimbora, Tom Naumann, illetve a dobok mögé Francesco Jovino. Szóval kipróbált harcosokkal vette körbe magát újra a főnök, mondhatni nem bízta a véletlenre az új tagok kiválasztását.

Az új lemez a sokatmondó ’Tequila Suicide’ címet kapta, és nagyjából minden maradt úgy, ahogyan azt az előző lemezen hallhattuk. A Sinner mindig ügyesen mozgott a hard rock és heavy metal határán a főnök aktuális hangulatának (vagy az aktuális trendeknek) megfelelően. Időnként kicsit glam-rockos irányt vettek, máskor germánosan bekeményedtek, de leggyakrabban inkább egyensúlyoztak a stílusok között. Ezt mégsem lehet a szemükre vetni, mert marha jól tették. (Más kérdés, hogy az élvonalba talán ezért nem sikerült betörniük). Ez a fajta ingázás mostanra is megmaradt, bár a metalkodás némiképp háttérbe szorult, eltűnni azonban nem tűnt el.

A friss korongra 10 nótát pakolt fel a társaság, és ezek változatos, színes összképet adnak. Ez mindenképpen jó pont, már ha valaki hozzám hasonlóan szereti, ha vannak sokszínű dalok egy lemezen. Kezdésnek a „sörözzünk és bulizzunk” igen mély filozófiájára épülő Go Down Fighting érkezik, ami lendületes kezdést ad a lemeznek. Ez a kezdeti pörgés megmarad a címadó tételben is. Standard, slágeres hard rock nóta, Sinner módra. A legendás Thin Lizzy zenei világa is megjelenik az albumon a Road To Hell, illetve a Why képében (utóbbiban Gus G kanyarít egy bivalyos szólót), és ezt egyáltalán nem hibaként kell felfogni. Méltó „tisztelgés”a két dal a legendás banda munkássága előtt. Ugye hard rock zenészként kire ne hatott volna valamilyen formában a Lizzy?

A fentebb említett metalkodás tetten érhető az igen kiválóan sikerült középtempós Dragonsben, amiben egy varázsló azt magyarázza el, hogy vigyázzunk a szép nőkkel. Elég „beteg” koncepció, de a fejrázásra ingerlő tempó és az izgalmas gitártémák segítenek ezen túllépni. A másik metalos zúzda a Loud and Clear, amit akár az Accept is játszhatna vidám pillanataiban. A lemez egyik komoly érdekessége a Sinner Blues. Nem csak a címben szerepel a blues, ez tényleg egy blues nóta. Abból is a kellemesebb fajta. Az azért túlzás lenne, hogy mondjuk bonamassai magasságokhoz hasonlítsam, de mindenképpen megállja a helyét. A másik érdekesség a Battle Hill című keltás beütésű dal. Skót duda, Gary Moore ihlette riff és szóló, könnyen énekelhető dallamok, megspékelve a vendégként feltűnő Sacha Kreps remek hangjával.

Halkan megjegyzem, hogy a lemez alap verziója 10 dalt tartalmaz, ám létezik egy digipack változat, amire három plusz nóta került. Ezek közül a House Of Rock nagyon megérdemelte volna, hogy felkerüljön a lemezre. Menetelős, fejrázós középtempó. Úgy kőkemény, ahogy van, mintha az All Man Are Heroes kistesója lenne.

Pontszám: 8.5