Mastodon: Emperor of Sand

írta Adamwarlock | 2017.04.02.

Megjelenés: 2017

Kiadó: Reprise

Weblap: http://www.mastodonrocks.com

Stílus: groove metal, heavy metal, prog. metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Furcsa dolgok a zenehallgatók elvárásai. Ez a jelenség mindig egy élménnyel kezdődik, amelyet aztán újra és újra át akarunk élni, mert akkor és amikor először szembesültünk vele, sokkoló katarzist váltott ki belőlünk. Az ilyen zenei élmények miatt aztán megszeretünk egy bandát, megismerjük őket, és kvázi követeljük tőlük, hogy ismételjék meg ugyanazt a jelenséget, ami miatt a rajongójukká váltunk. Ebben a folyamatban viszont nem vesszük figyelembe, hogy a zenész elsősorban művész, és a műalkotást (azaz a dalokat) olyanra formálja, amilyenre éppen akarja. Ezt hívják művészi szabadságnak. Úgyhogy kissé fonák dolognak tartom azt számon kérni egy csapaton, hogy nem olyan, mint régen, miközben a zenész lényegi eleme, hogy kifejezze a saját érzelmi állapotát, ezért ahogy az alkotó másik életszakaszba lép, az alkotások is ehhez igazodnak.

Persze a fenti fejtegetés nem érvényes, amikor egy csapat azért változtat a stílusán, mert a kiadó szeretné, hogy szélesebb közönséghez jusson el a produktum, ezáltal maximalizálja a profitot. Viszont ezt a vonalat én nem érzem az atlantai Mastodon zenéjében. Nekik is megvan a maguk keresztje, méghozzá az első albumuk a ’Remission’ formájában. Úton-útfélen azzal kell szembesülni, hogy valamelyik kritikus felhozza az ikonikus lemezt, ellenpontozva az együttes éppen aktuális teljesítményét. Tény és való: a Mastodon legutóbbi három kiadványa és a legelső produktumuk zeneileg még csak köszönőviszonyban is alig vannak egymással. Sokaknak pedig elvárásaik vannak, mert az első élményük az együttessel kapcsolatban éppen a ’Remission’-höz kötődik. Ezt én szakmai hibának érzem, ugyanis a Mastodon zenéje folyamatosan változott, kvázi sohasem volt két ugyanolyan lemezük. Így 15 évvel és 6 albummal később elég amatőr dolog még mindig az első albumot citálni.

Mert valóban igaz, hogy az atlantai négyes zenei világa sokat változott az évek során, talán a legutóbbi két lemez, a ’The Hunter’ és a ’Once More ’Round The Sun’ tekinthetők rokonnak egymással, amúgy a banda a sludge metaltól a stoner rockon át a progresszív metalig bejárta a műfajok váltakozó színskáláját. Nekem éppen ez a jelenség volt mindig is szimpatikus a Mastodonban, hogy ők valóban tesznek az elvárásokra, és a saját útjukat járják. Ezért is ijedtem meg kissé, amikor az ’Emperor of Sand’ első két dala továbbra is az előző két lemezen megkezdett vonalat vitte tovább, a rockosabb, refrénközpontú dalvezetéssel, azonban ezek a számok csak felütései voltak az album további részeinek.

Az ’Emperor of Sand’ a ’Crack the Skye’ óta a csapat első konceptalbuma. Mondjuk a külföldi sajtó inkább „narratíva-lemezként” emlegeti, mert a koncepció csak lazán köti össze, szinte csak belengi a dalokat. A történet egy sivatagban vándorló személy körül forog, akire a Szultán halálos ítéletet mondott ki. Brann Dailor egy interjúban a rákkal való küzdelem allegóriájaként beszélt erről a témáról, és valószínűleg a gitáros Bill Kelliher édesanyjának tavalyi halála ihlette a történetet, aki elveszítette a harcot az agytumorral szemben. Ennek megfelelően az ’Emperor of the Sand’ sötétebb, komorabb, mint a rockba hajló legutóbbi két anyag. Bár megtartották a ’80-as éveket idéző gitárkiállásokat, ezeket ellenpontozza a sokszor agresszív és brutális riffelés. Emiatt mondhatnánk, hogy valahol az előző időszak és a korai Mastodon-lemezek hangulatának keverékét rakta a csapat elénk most 2017-ben, viszont én úgy érzem, hogy a lemez saját jogon teremti meg az egyedi világát, ami nem hasonlít egyik eddigi Mastodon-albumhoz sem.

Az ’Emperor of Sand’ egy melankolikus, filozófikus alkotás lett, ami szövegében és atmoszférájában is folyamatosan az allegória eszközével él: gondolkodásra késztet és jelentéseket tár elénk. Ez pedig még inkább megnehezíti a műfaji besorolását, ugyanis a lemez zenei eszköztárában semmiképp sem, de mondandójában teljes mértékben progresszív. Rengeteg kis utalás, kikacsintás fedezhető fel a Mastodon legújabb lemezén, miközben az egészet belengi valamifajta szomorú elfogadás, ami csak egy olyan személy sajátja, aki szembesült a halandóságával.

Technikai oldalról nézve egy olyan tökéletes hangzást kevertek ki az illetékesek, hogy végig öröm volt hallgatni a lemezt, ahol az összes sávot kristálytisztán ki lehet hallani. A magasak élesek, a mélyek pedig rombolóan erősek. Az énekfronton továbbra is Troy Sanders a vezér, de az utóbbi lemezeken felzárkózó Dailor is rendesen kiveszi a részét a buliból. Viszont Brent Hinds Ozzyt és Billy Gibbonst idéző éneke ezúttal mintha kissé háttérbe szorult volna. Nehéz elhelyezni a lemezt a Mastodon-életműben. Egy dolog biztos: a csapat kísérletezős korszaka véget ért, és 15 év után sokkal tudatosabban, profibban alkotnak meg egy lemezt. Az alkotásaik cseppet sem csapongóak, hanem érettek és megfontoltak. Közölni akarnak valamit, és úgy gondolom, 2017-ben ez már ritka. Az is ritka, hogy egy csapat ebben ilyen jó legyen.

Pontszám: 9