Deep Purple: Infinite

írta Bigfoot | 2017.04.01.

Megjelenés: 2017

Kiadó: earMUSIC

Weblap: http://www.deeppurple.com/

Stílus: hard rock

Származás: Nagy-Britannia

Dalcímek

Értékelés

Alaposan előkészítették az album megjelenését, hiszen előzetesen két EP is kijött, középpontban három friss szerzeménnyel (Time For Bedlam, All I Got Is You, Hip Boots), sőt a Paradise Bar és Steve Morse gitárfantáziája, a Simple Folk rá sem került az LP-re. Ráadásként egy gyűjteményes EP is napvilágot látott ’Limitless’ címmel, rajta a már ismert két új dallal, valamint más régi és közelmúltbeli felvételekkel.

Majdnem pontosan négy évvel ezelőtt jelent meg a legutóbbi LP, a ’Now What?!’ és az utána elhangzott lelkes, optimista nyilatkozatok után én rövidebb várakozásra számítottam, már ami az új anyagot jelenti.

Hallgatva a dalokat, a legszembetűnőbb változás, hogy Steve Morse újra előtérbe került. Markánsabban szól a gitárja, szellemesebb futamokat játszik, mint négy évvel ezelőtt. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Don Airey-nek kevesebb szerep jut, de most egyenrangú fél a gitár és a billentyű, szemben a négy évvel ezelőtti produkcióval, ahol Airey ragadta magához a vezető szerepet.

Ennek megfelelően a hard rock mindent eldöntő jelenléttel bír, a megelőző progresszív rockos íz is itt van, azonban kevesebb szereppel. A hangzás telt, súlyos, noha az egész anyag könnyebbnek tűnik, mint 2013-ban, de azért nem lett habkönnyű.

Jó indítás a Time For Bedlam, ez a Pictures Of Home gúnyájából bújt elő. A Hip Boots a legrégebben ismert felvétel, hiszen ezt a dalt már 2015 végén játszották a koncerteken. Tipikus mai modern Purple-dal, lassú, kemény zenei alapokkal, cirádás alapriffel. A jazzesen induló All I Got is You-ban Morse Ritchie Blackmore stílusában virgázik, szóval elég Rainbow-hatású az egész. A One Night In Vegas miatt pipa vagyok: nem értem, minek kellett egy kicsit átpofozva újra felvenni az ’Abandon’-ról az Almost Humant, ami egyébként egy kiváló téma. A Get Me Outta Here lassú, brutális riffje mindent letarol a környezetünkben, hasonlóan a szólók is. A Surprising egy szomorú ballada, némi pszichedeliával, sok váltással – ahogy a cím is mondja –, meglepő módon. A nyolcvannégyes újjáalakulás óta szinte minden albumra rákerül egy slágeresebb, rádióbarát szerzemény, ezek sok esetben nem ütik meg a kívánt mértéket. A Johnny’s Band most elmegy, de nem lesz a kedvencem. Az On Top Of The World szaggatott, ám döngölős ritmusa hirtelen megszakad, és Gillan elmesél egy misztikus sztorit. Ilyen dalszerkesztést eddig nem alkalmaztak pályájuk során.  A Birds Of Prey-ben ismételten savas tájakon utazunk, hasonlóan a Before Time Beganhez a ’Rapture Of The Deep’-ről. A végére hagyták a kakukktojást. A Rod Evans és Nick Simper nevével fémjelzett kezdeti korszak óta nem rögzítettek feldolgozásokat, ezúttal szakítottak a hagyománnyal: kiváló érzékkel nyúltak a The Doors Roadhouse Bluesához, bizonyítva, hogy ez a stílus is jól áll nekik. Alaposan „eldíppörpülösítették”, bár Morse és Airey szólói is követik a hagyományokat. Lehet, hogy Gillan újra kedvet kapott Jim Morrison világára, miután két éve elénekelte a Light My Fire-t?

Nemsokára kezdődik a turné, érdeklődéssel várom, melyik öt-hat dalt veszik be a koncertek menüjébe, azért azt el tudnám képzelni, hogy a Time For Bedlam legyen a kezdet.

Nekem nagyon tetszett a ’Now What?!’ is, de az ’Infinite’ színesebb lett, ami betudható ez annak is, hogy Steve Morse magára talált. Ritmusosabb, sodróbb a zene, talán tradicionálisabb, keményebb. Ne feledkezzünk el az Ian Paice-Roger Glover ritmusszekcióról, nélkülük ez a lemez nem így sikerült volna. Különösen Paice játékát hallom invenciózusnak, és persze a dalok is lendületesebbek, mint négy éve. Ian Gillan hangja évek óta szűkebb lehetőségekkel bír, így az ének területén érzek némi hiányosságot, de hát mindenki azzal főz, amije van. 

A Deep Purple május 17-én lép fel a bécsi Stadthalléban, a koncert Facebook-eseménye ITT található.

Pontszám: 9