Deep Purple: Infinite

írta Bigfoot | 2017.04.01.

Megjelenés: 2017

Kiadó: earMUSIC

Weblap: http://www.deeppurple.com/

Stílus: hard rock

Származás: Nagy-Britannia

 

Zenészek

Don Airey – billentyű
Ian Gillan- ének, szájharmonika
Roger Glover – basszusgitár
Steve Morse – gitár
Ian Paice – dob

Dalcímek

01. Time For Bedlam
02. Hip Boots
03. All I've Got Is You
04. One Night In Vegas
05. Get Me Outta Here
06. The Surprising
07. Johnny's Band
08. On Top Of The World
09. Birds Of Prey
10. Roadhouse Blues (The Doors-feldolgozás)

Értékelés

Alaposan előkészítették az album megjelenését, hiszen előzetesen két EP is kijött, középpontban három friss szerzeménnyel (Time For Bedlam, All I Got Is You, Hip Boots), sőt a Paradise Bar és Steve Morse gitárfantáziája, a Simple Folk rá sem került az LP-re. Ráadásként egy gyűjteményes EP is napvilágot látott ’Limitless’ címmel, rajta a már ismert két új dallal, valamint más régi és közelmúltbeli felvételekkel.

Majdnem pontosan négy évvel ezelőtt jelent meg a legutóbbi LP, a ’Now What?!’ és az utána elhangzott lelkes, optimista nyilatkozatok után én rövidebb várakozásra számítottam, már ami az új anyagot jelenti.

Hallgatva a dalokat, a legszembetűnőbb változás, hogy Steve Morse újra előtérbe került. Markánsabban szól a gitárja, szellemesebb futamokat játszik, mint négy évvel ezelőtt. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Don Airey-nek kevesebb szerep jut, de most egyenrangú fél a gitár és a billentyű, szemben a négy évvel ezelőtti produkcióval, ahol Airey ragadta magához a vezető szerepet.

Ennek megfelelően a hard rock mindent eldöntő jelenléttel bír, a megelőző progresszív rockos íz is itt van, azonban kevesebb szereppel. A hangzás telt, súlyos, noha az egész anyag könnyebbnek tűnik, mint 2013-ban, de azért nem lett habkönnyű.

Jó indítás a Time For Bedlam, ez a Pictures Of Home gúnyájából bújt elő. A Hip Boots a legrégebben ismert felvétel, hiszen ezt a dalt már 2015 végén játszották a koncerteken. Tipikus mai modern Purple-dal, lassú, kemény zenei alapokkal, cirádás alapriffel. A jazzesen induló All I Got is You-ban Morse Ritchie Blackmore stílusában virgázik, szóval elég Rainbow-hatású az egész. A One Night In Vegas miatt pipa vagyok: nem értem, minek kellett egy kicsit átpofozva újra felvenni az ’Abandon’-ról az Almost Humant, ami egyébként egy kiváló téma. A Get Me Outta Here lassú, brutális riffje mindent letarol a környezetünkben, hasonlóan a szólók is. A Surprising egy szomorú ballada, némi pszichedeliával, sok váltással – ahogy a cím is mondja –, meglepő módon. A nyolcvannégyes újjáalakulás óta szinte minden albumra rákerül egy slágeresebb, rádióbarát szerzemény, ezek sok esetben nem ütik meg a kívánt mértéket. A Johnny’s Band most elmegy, de nem lesz a kedvencem. Az On Top Of The World szaggatott, ám döngölős ritmusa hirtelen megszakad, és Gillan elmesél egy misztikus sztorit. Ilyen dalszerkesztést eddig nem alkalmaztak pályájuk során.  A Birds Of Prey-ben ismételten savas tájakon utazunk, hasonlóan a Before Time Beganhez a ’Rapture Of The Deep’-ről. A végére hagyták a kakukktojást. A Rod Evans és Nick Simper nevével fémjelzett kezdeti korszak óta nem rögzítettek feldolgozásokat, ezúttal szakítottak a hagyománnyal: kiváló érzékkel nyúltak a The Doors Roadhouse Bluesához, bizonyítva, hogy ez a stílus is jól áll nekik. Alaposan „eldíppörpülösítették”, bár Morse és Airey szólói is követik a hagyományokat. Lehet, hogy Gillan újra kedvet kapott Jim Morrison világára, miután két éve elénekelte a Light My Fire-t?

Nemsokára kezdődik a turné, érdeklődéssel várom, melyik öt-hat dalt veszik be a koncertek menüjébe, azért azt el tudnám képzelni, hogy a Time For Bedlam legyen a kezdet.

Nekem nagyon tetszett a ’Now What?!’ is, de az ’Infinite’ színesebb lett, ami betudható ez annak is, hogy Steve Morse magára talált. Ritmusosabb, sodróbb a zene, talán tradicionálisabb, keményebb. Ne feledkezzünk el az Ian Paice-Roger Glover ritmusszekcióról, nélkülük ez a lemez nem így sikerült volna. Különösen Paice játékát hallom invenciózusnak, és persze a dalok is lendületesebbek, mint négy éve. Ian Gillan hangja évek óta szűkebb lehetőségekkel bír, így az ének területén érzek némi hiányosságot, de hát mindenki azzal főz, amije van. 

A Deep Purple május 17-én lép fel a bécsi Stadthalléban, a koncert Facebook-eseménye ITT található.

Pontszám: 9