Steve Hackett: The Night Siren

írta Bigfoot | 2017.03.24.

Megjelenés: 2017

Kiadó: InsideOut Music

Weblap: http://www.hackettsongs.com/

Stílus: progresszív rock

Származás: Nagy-Britannia

 

Zenészek

Steve Hackett – gitár, ének
Kobi Farhi – ének
Mīrā ‘Awaḍ – ének
Nick D'Virgilio – dob
Malik Mansurov – tar
Gunnlaugur Briem – dob, ütősök
Roger King – billentyűsök
Nad Sylvan – ének
Gary O'Toole – dob, ütősök
Rob Townsend – szaxofon
Amanda Lehmann – gitár
Christine Townsend – hegedű, brácsa
Dick Driver – nagybőgő
Troy Donockley – ír duda
John Hackett – fuvola

Dalcímek

01. Behind the Smoke
02. Martian Sea
03. Fifty Miles from the North Pole
04. El Niño
05. Other Side of the Wall
06. Anything but Love
07. Inca Terra
08. In Another Life
09. In the Skeleton Gallery
10. West to East
11. The Gift

Értékelés

Steve Hackett sem az a figura, akire egy stílust rá tudunk húzni, akit simán belegyömöszölhetünk egy skatulyába. A Genesisből történő kiválása után elkészített pár finom lelkületű, igényes albumot, de vett fel blueslemezt vagy akusztikus szerzeményeket, erős klasszikus hatásokat mutatva. A jazz rock felé szintén elnézett, például hazánk büszkesége, a Djabe segítségével. Tavalyelőtt a ’Wolflight’ egy nagyon igényes, melodikus rockalbum lett, idén újfennt sikerült magára felhívnia a figyelmet, mondani se kell, teljesen eltérő produkcióval.

Nem mondok azzal sem forradalmian újat, hogy a gitáros progresszív rockot játszik, de ha valaki ismeri Hackett múltját, mégsem olyat hall, amit a Genesisben vagy szólópályafutása során sokszor játszott volna. Dinamikus, veretes, klasszikus progresszív rockzene dübörög, pazarlóan bőkezű témakínálattal, akár egy szerzeményen belül, sokféle stílust felhasználva. Pedig az első szerzemény, a Behind The Smoke klasszikus akusztikus gitár-bevezetője után azt gondolnánk, hogy, a komolyzenész Hackett jött vissza újfent. Nem így van, a Led Zeppelin Kashmirjára hajazó téma bontakozik ki, erre repül rá egy keleties énekdallam és a bravúros, virtuóz gitárjáték. Telitalálat a szerzemény, hála istennek, sok ilyet hallunk. Ez a keleties, hogy azt ne mondjam, világzenei íz szinte végig elkíséri a lemezt, azonban ez csak egy elem, természetesen a rock áll a középpontban. Ennél erősebben csak a klasszikus zene van jelen, mint alkotó komponens, a kórusrészek is ennek a vonalnak a részei.

Sok hangszert alkalmaznak, a szokásos rockinstrumentumok mellett fúvósok, vonósok is erősítik a hangzást, számomra rendkívül szellemes megoldásokkal. Például a hatodik nóta, az Anything But Love kellemes melodikus akusztikus gitáralappal indít, csipetnyi klasszikus ízzel, mellette az énekdallam slágeres. Mindebbe belehasít egy teljesen bluesos szájharmonika szóló, innen pedig átváltanak hosszú, virtuóz gitárszólóra, ez az instrumentális betét pedig a Cream által is játszott I’m So Glad alaptémáját hozza. Nem feledkeznék el a billentyűs parkról sem: rengeteg színnel gazdagítja az anyagot, igaz, jobbára kíséretként, ezt azonban határozattan teszi.

Koncertekre való ez a muzsika, élőben sokat hozzá lehetne adni a nagyszerű szerzeményekhez, különösen a szólórészekhez, felpörgetni, egy kicsit elnyújtani azokat, továbbá a közönség beindulna egyes dögös riffektől. Na nem úgy, mint egy metalkoncerten, de az élő zene hatása jelen példa alapján kiválóan érvényesülne. Steve Hackett ezzel a művével is bizonyítja, hogy Peter Gabriel és Phil Collins mellett ő fújta a dudát harmadikként a legendás zenekarban.

Testvére, John mellett egy nagy név, Nick D’Virgilio is segít neki a doboknál, aki jól ismeri Hackett zenei világát, hiszen közreműködött a Genesis ’The Lamb Lies Down On Broadway’ albumának újrafelvételén. 

Pontszám: 9