Place Vendome: Close To The Sun

írta JLT | 2017.03.02.

Megjelenés: 2017

Kiadó: Frontiers Music Srl

Weblap: https://www.facebook.com/Place-Vendome-193449014009141/

Stílus: dallamos metal

Származás: Németország

 

Zenészek

Michael Kiske – ének, vokál
Dennis Ward – basszusgitár, ritmusgitár, vokál
Uwe Reitenauer – ritmusgitár (a Welcome To The Edge, Across The Times, Close To The Sun és Hearafter című dalokban)
Günter Werno – billentyűs hangszerek
Dirk Bruinenberg – dob

Vendégek:

Alessandro Del Vecchio – kórus a Strong című dalban
Michael Klein – gitárszóló a Yesterday Is Gone, Distant Skies, Strong és Breathing című dalokban
Uwe Reitenauer – gitárszóló a Close To The Sunban
Alfred Koffler – gitárszóló a Welcome To The Edge-ben
Magnus Karlsson – gitárszóló a Falling Starban
Gus G – gitárszóló a Light Beyond The Darkban
Simone Mularoni – gitárszóló a Hearafterben
Mandy Meyer gitárszóló a Helenben
Kai Hansen – gitárszóló a Riding The Ghost és Across The Times című dalokban

Dalcímek

01. Close To The Sun
02. Welcome To The Edge
03. Hereafter
04. Strong
05. Across The Times
06. Riding The Ghost
07. Light Before The Dark
08. Falling Star
09. Breathing
10. Yesterday Is Gone
11. Helen
12. Distant Skies

Értékelés

Amikor 2004-ben először elhangzott – még pletyka szinten – az, hogy Michael Kiske újra aktivizálja magát egy zenekarban, elég rendesen megbolydult a keményzenei világ. Persze aztán kiderült, hogy ez mégsem „olyan” zenekar, hanem inkább stúdióprojekt, de végül is, kit érdekelt ez akkor? Ok, hogy csinált pár szólólemezt és beugrott az Avantasiába, de ott és akkor úgy hittük, hogy valami más készül. Legalábbis – ha jól emlékszem vissza a több mint 10 évvel ezelőtti történésekre – ilyen és ehhez hasonló okfejtések láttak napvilágot. Aztán 2005-ben kijött a Place Vendome (mert ugye ez lett a projekt neve) debütáló lemeze, és hozzám hasonlóan páran igencsak elégedetten bólintottak. Jóféle dallamos rock került a korongra, remek zenészekkel és egy mesteri énekessel. Tudom, voltak, akik elégedetlenkedtek, hogy ez csak kiadói húzás és csak a pénzért csinálják, meg ez nem is zenekar, stb. Ezen akkor is csak röhögni tudtam és ez mostanra sem változott. Egyrészt a zenész és a kiadó is pénzből él (már ha pénzről beszélhetünk a mai korban a zeneipart ismerve), másrészt pedig, ha a minőség rendben van és jó zenét csinálnak, nem édes mindegy, hogy mi is a motiváció? Dehogynem.

2017-re pedig ez a projekt eljutott oda, hogy a negyedik lemezét jelentesse meg, a stílus szerelmeseinek legnagyobb örömére. Mert hála az égnek, sokan szeretjük ezt a fajta zenét, legalábbis erre utal, hogy gomba módra szaporodnak a bandák a dallamosabb rock családjában. Azok, akik a kiadót (nevezetesen a Frontierst) „vádolták” a megszületéssel, most is elégedetten hátradőlhetnek, mert az album dalszerzői kivétel nélkül a Frontiers élharcosai. Konkrétan ugyanaz a helyzet, mint az ezt megelőző két lemezen: a zenekar hivatalos tagságának nevét nem lehet megtalálni a szerzők között. (A debütáló lemezt még szinte egyedül Dennis Ward jegyezte). Viszont a dalszerzők névsorában ott van a zseniális gitáros Magnus Karlsson, a Sonata Arctica alapító Jani Liimatainen, a multifunkciós zseni Alessandro Del Vecchio, az aranytorkú Fabio Lione, a kiváló gitáros Olaf Thörsen, illetve Simone Mularoni és Aldo Lonobile. Kiváló névsor, annyi szent. És ha már névsor, jó néhány húrnyűvőt is elhívtak, hogy színesítsék a palettát.  Nevesítsük őket: Kai Hansen, Gus G., Mandy Meyer, Alfred Koffler, Michael Klein és a már említett Karlsson, Mularoni kettős. Azt kell mondjam, kellett is ez a gárda az aranytorkú Kiske mellé. A derék Michael rendesen közeledik az 50-hez, de a hangja még mindig páratlan. Mindegy neki, hogy mivel kínálják meg a kollégák, egyáltalán nem számít, hogy egy tökös hard rock nóta vagy egy lírai szerzemény amit meg kell oldania, ő megoldja. Mégpedig úgy, ahogyan senki más nem tudná. De – hogy korrekt legyek – nemcsak a nagy Michael remekel, hanem az egész brigád. Mindenki hozza, amit elvárhatunk tőlük, a lemez követi elődei színvonalát. Ward pedig újra remek munkát végzett a keverőpult mögött, jól szól a lemez, a műfaj követelményeinek abszolút megfelel.

Kicsit csemegézzünk a dalok között. Általánosságban nézve picivel keményebb, hard rockosabb lett az összkép, vagy mondhatom úgy, hogy egy átlagos AOR vagy melodic rock albumnál hajszállal keményebb lett a korong. Kellően lendületesen indul a lemez a címadó dallal, tökéletesen megfelel annak a szent célnak, hogy magával ragadja a hallgatót és bemutassa neki, mit is várhat az albumtól. Tökös riffet, magasan szárnyaló melódiákat és fülbemászó dallamokat. Nem enged a szorításból a Welcome To The Edge sem intenzív bólogatásra ingerlő gitártémájával. Kiske hangjának mélyebb tónusát is előveszi, ami roppant kifejező és érzelemben gazdag. Üdítő változatosság. A refrén pedig akár egy Helloween-nótában is szerepelhetne. A Kai Hansen nevével fémjelzett Across The Times tipikusan az a dal, amit hallgatva az ember kapásból rávágja, hogy „rádióbarát”. És teljes joggal teszi. Igazi AOR mestermű, amit a csodálatos dallamok uralnak, valamennyit derekasan lehetne fütyürészni a kocsiban vagy akár az utcán sétálgatva is. Számomra az abszolút kedvenc a Light Before The Dark. Már-már metalba hajló riffjével és erőteljes zakatolásával – megfejelve a hangulathoz nagyon illő billentyűtémával – a lemez talán legjobb dala. És a kiváló Gus G. szólójáról még semmit sem mondtam. Egy másik, Hansen közreműködésével készült dal a Riding The Ghost nekem a nyitó riffjével a Whitesnake-et juttatta eszembe, és ehhez társul az újra elővett mélyebb hang a mester torkából. Aki balladákat akarna hallgatni, annak ajánlom a zongora betéttel megspékelt Strongot, de aki nem szeret könnyeket morzsolgatva érzelegni, azoknak nem ez lesz a kedvence a lemezről. Én is ebbe a típusba tartozom de a Breathing még nekem is bejött. A '80-as években erre mondták, hogy „power ballad”. Kolosszális sláger lenne, ha mondjuk 1988-ban születik.

Pontszám: 8.5