Rush: Snakes and Arrows

írta Hard Rock Magazin | 2007.05.02.

Megjelenés: 2007. május 1.

Kiadó: Atlantic

Weblap: www.rush.com

Stílus: progresszí­v rock

Származás: Kanada

 

Zenészek
Geddy Lee-basszusgitár, ének Neal Peart-dobok, ütőhangszerek Alex Lifeson-gitár
Dalcímek
Far Cry 5:18 Armor and Sword 6:36 Workin' Them Angels 4:46 The Larger Bowl 4:07 Spindrift 5:23 The Main Monkey Business 6:01 The Way The Wind Blows 6:28 Hope 2:02 Faithless 5:31 Good News First 4:51 Malignant Narcissism 2:16 We Hold On 4:12
Értékelés

Nagyon régóta várunk erre az albumra. Egészen pontosan 2002 óta, amikor is kezünkbe vehettük a Rush "feltámadásának" első megnyilvánulását, a Vapor Trails-t, mely sokakat meglepett keménységével, szigorúságával. Nem csoda, hogy az a korong a lélek sötétebb oldalait járta be. Az 1996-ban megjelent Test For Echo-t követően a dobos, szövegí­ró-t Neil Peart-et ért kettős tragédia után (1997 augusztusában lánya autóbaleset áldozata lett, rá egy évre felesége rákbetegség következtében hunyt el.) a zenekar négy évre leállt. Peart átmotorozott Amerikán és í­rt...! Kií­rta magából az átélt szörnyűségeket, melyek egy borús, szigorú albumot eredményeztek. Az újraindulás remekül sikerült. Egy káprázatos világkörüli turné, két koncertanyag (Rush In Rio és R30) valamint a zenekar 30. születésnapjának megünneplésére megjelentetett feldolgozás lemez, a Feedback után 2006-ban a három zenei géniusz hozzáfogott az új album előkészí­téséhez. A munka indulásakor néhány interjúban felvázolták a készülő mű lehetséges koncepcióját. Elmondták, hogy a 2004-ben készí­tett cover album felvételeikor elővett klasszikus dalok olyan nagy hatással voltak rájuk, hogy azok hangulata valószí­nűleg a saját szerzeményekben is felbukkan majd. Azután elérkezett a várva várt dátum és a munka ünnepén kezünkbe vehettük az új Rush (remek)művet. Remélem, hogy a Snakes and Arrows nem az utolsó Rush lemez, de ha az lenne, akkor tökéletes összefoglalása lenne a zenekar teljes életművének. Nem könnyű anyag! Kevésbé súlyos, mint a Vapor Trails, de annyiféle hangulat, érzelem, stí­lus elegyedik a 12 dalban, amelynek feldolgozására bizony időt kell szánni. A már emlí­tett riportokban beharangozott "visszatekintés a klasszikusokra" elem erősen fellelhető a szerzeményekben, de ezeket a kis szeletkéket olyan mesterien helyezi el a zenekar saját világába, hogy azok szinte fel sem tűnnek a hallgatónak. A keményebb, karcosabb részek úgy keverednek a finom melódiákkal és a progresszí­v elemekkel, ahogy még szinte eddig soha. Nem hiszem, hogy van még egy olyan zenekar a galaxisban, aki meg merné kockáztatni azt a luxust, hogy egy kőkemény blues-al induló dalból először progresszí­v gyöngyszemet faragjon, majd egyszer csak egy akusztikus gitár alapú, leheletnyi country-val (a la Eagles) spékelt populáris reffrén következhessen, hogy azután egy pazar gitárszóló erejéig ismét visszatérhessen a blúes-hoz. A Rush a The Way Wind Blow cí­mű szerzeményében ezt a "pimaszságot" követte el "vérlází­tó" természetességgel. A dalok egyébként -és ilyet azért ritkán í­rok le- egytől egyig remekművek. Ezen az albumon nincs gyenge pillanat. Első hallásra a lemezt indí­tó Far Cry épül be a tudatba - kemény riffjével,azonnal dúdolható refrénjével és a basszusgitár (!!!) által odatett lendületes dallamvezetéssel- de a másodikként következő Armor and Sword is azonnal beég az ember hallójáratába. A 60-as, 70-es évek megidézése leginkább a Workin' Them Angels, és a Larger Bowl által történik. A klasszikus, keményebb témákkal fűszerezett Rush vonalat az elszállós reffrénnel megáldott Faithless, a sokszí­nű Bravest Face, a titokzatosan "sompolygó" Good News First és a gyönyörű énekdallammal induló, és a Cult világát idéző riffel alapozott záródarab a We Hold On képviseli. Az album csúcspontjai számomra -és itt most előre szeretnék elnézést kérni Geddy Lee mestertől- az instrumentális szerzemények, melyekből három is található az albumon. Félreértés ne essék, az összetéveszthetetlen hangú énekes pazarul végzi feladatát, de valahogy a három hangszeres darab verhetetlen. Elsőként az album hatos trackje nélkülözi Geddy hangszálait. A The Main Monkey Business hat perce, nekem az instrumentális zenei világ valaha alkotott egyik csúcspontját adja. Pazar harmóniák, feszes ritmusok, és fantázia minden mennyiségben. Leí­rhatatlanul kifejező. Két dallal "arrébb" érkezik a Hope, amely Alex Lifeson két perces akusztikus gitárra í­rt érzelem gazdag, pazar remekje. A harmadik "énekmentes" darab a Malignant Narcissism, amely szintén csak két percig veszi igénybe a hallgatót, de ez idő alatt olyan töményen dőlnek ránk a riffek, a ritmusok, a dallamok és a hangszeres bravúrok, hogy lehet, nem is viselnénk el belőle többet egyszerre. Apropó bravúrok. Úgy hiszem a Rush tagjait nem kell bemutatnom, de azért néhány szót kénytelen vagyok szólni teljesí­tményükről. Nem hiszem, hogy a rockzene berkein belül létezik még egy ennyire összeszokott, egymást ismerő, tökéletes csapatmunkát végző trió. Alex Lifeson gitárost nem sorolják a gitárhősök kategóriába. Pedig az...Amit ezen az albumon témákban, riffekben "összehord" azért más egy életen át gürizik. Nincsenek óriás, tí­zperces szólói, játéka beleolvad az egységbe. Geddy Lee, kinek speciális énekhangja mellett basszus játéka is összetéveszthetetlen, hol a klasszikus bőgőjátékot teszi a zene alá, hogy szólisztikus szerepet vállal. Mindezt úgy, hogy játéka beleolvad az egységbe. Neil Peart-ről több oldalt is í­rhatnék. Valóban ő a dobosok királya. Minden pillanatban tud meglepetést okozni. Ritmusai nem átlagosak, néha kiszámolhatatlan képleteket "dob" elénk mégsem érezzük soha, hogy bármit túljátszana. Működése szinte észrevehetetlen, mert játéka beleolvad az egységbe. Ez a Rush titka! Az egység, melyet három kiváló muzsikus hoz létre könnyednek tűnő, de mégis utánozhatatlan, nagyon magas szí­nvonalú játékával.

Pontszám: 10