Ben Granfelt: Another Day

írta CsiGabiGa | 2017.01.25.

Megjelenés: 2017

Kiadó: Tuohi Records

Weblap: www.bengranfelt.com

Stílus: blues-rock

Származás: Finnország

Dalcímek

Értékelés

BENnek lenni jó. Mert a BENek jók mindenBEN. Ott van például BEN Franklin, aki egyedülálló módon nemcsak politikus, de író, fizikus és feltaláló is volt, vagy Sir BEN Kingsley, aki Shakespeare-színészből lett Broadway-sztár, majd Oscar-díjas filmszínész. És itt van BEN Granfelt, aki a Leningrad Cowboys nevű paródiazenekar után a Wishbone Ash-BEN folytatta, miközBEN megcsinálta a „Thin Lizzy featuring Lemmy” stílusú rockzenekarát, a Los Bastardos Finlandesest és kiadott 12 szólólemezt. Egyik bluesosab, másik rockosabb. Egyik instrumentális, másik énekes. De – talán éppen ezért – sohasem unalmas.

Nem vagyok nagy híve a bluesnak. Leginkább a rockgitárosok felől tudom megközelíteni. Amikor Gary Moore elkezdett bluest játszani, szerettem a lemezeit, másik kedvenc gitárosom, Gary Hoey is „beleöregedett” a bluesba, a tizenkilencedik albumán kezdett bluest játszani. A blueshoz való megtérése alapján Ben Granfelt is lehetne „tiszteletbeli” Gary, ha nem lenne olyan jó BENnek!

Az látszik, hogy nem blues-gitáros, a megszokott blues-sablonokból rendre ki-kilép. Talán ezért is éreznek sokan prog-rock elemeket a zenéjéBEN. Mert mi a prog-rock lényege? Elrugaszkodni a sablonoktól, új megközelítéseket keresni. De azért ez nem prog-rock. Vannak BENne hard rock elemek bőven, és valami izgalmas egyéni dallamvilág, amit nem tudok máshoz hasonlítani. Ahogy ő fogalmazott: „Classic rock with a touch of blues.”

A lemez „slágere” – ugyan nem akkora, mint a Going Home, meg más karakterű is – a Wayward Child. A fogós dallamon kívül óriási pozitívuma a közepén a dallamszóló, mely – akárcsak egy Schenker-műBEN (vagy Gary Moore-nál) – akár dúdolható is. Aztán a végén elereszti magát, ott bontakozik ki igazán. Ha már Gary Moore, a nyitó Hangmans Tree egy akasztófára való csibész dal! Mintha a ZZ Top La Grange és Gary Moore Texas Strut című dalait egyszerre építette volna bele. A másik ismerős Jimi BENdrix. (De tényleg! Egy reinkarnálódott Hendrix rejtőzik BenBEN, ahogy a maga képére alakítja annak stílusjegyeit.) Az Another Day számomra olyan, mint egy újraértelmezett Voodoo Child. Csoda, hogy bele nem törik a... na, nem a bicskája, de a wah-pedálja! A Sweet Love-ban a gitárakkordok szárnyalnak, igaz, csak kis szárnyakon. Na jó, megmondom magyarul: érzek BENne némi Little Wing-hangulatot. De a zene sokkal rockosabb, a címe ellenére ez nem egy igazi ballada.

Szintén nagyon tetszik a Black Velvet lüktetésű hangulatos blues, a Shine Like The Sun Over Me, az egyetlen instrumentális dalnak, az Endlessnek viszont nem érzem a súlyát. Kicsit olyan, mint Schenker utolsó UFO-lemezének zárása, a Hawaii. Ott van, de mintha máshol kellene lennie. Az Open Road, Open Bookban viszont érzek koncert-potenciált. Az előző lemezen simán elmentem a Musicland című dal mellett, aztán élőben olyan Rock Bottom-ízű szólót nyomott benne, hogy posztumusz kedvencemmé neveztem ki a dalt. Most az Open Road, Open Book szólójában már a stúdiófelvételen is érzem ezt a feelinget. Ugyanakkor nem az a motoros induló, amit a címe alapján gondolnánk, ahhoz túl cammogós.

A Rocking The Boat viszont igazi rocksláger. Ha nem is aréna rock, de egy A38 méretű helynek simán lehetne a himnusza. Az előző lemez fordulópontjához (Turning Point) hasonló. A Heart On Your Sleeve érdekessége, hogy a blues-akkordok elmerülnek az Eye Of The Tiger lüktetéséBEN. Jeff Beck kontra Jim Peterik? Nem rossz párosítás. A lemezt záró közhely-igazságot („Az vagy, aki vagy”) pedig az agyontorzított gitáron eljátszott – szinte közhelyszerű – riffek teszik közhelyesen hitelessé. A szóló mintha az A Self Made Man (megint Schenker és megint UFO) bluesosított változata lenne. Hatásos!

Pontszám: 8