Freedom Call: Master Of Light

írta CsiGabiGa | 2016.12.15.

Megjelenés: 2016

Kiadó: SPV / Steamhammer

Weblap: http://freedom-call.net

Stílus: power metal

Származás: Németország

 

Zenészek

Chris Bay - ének, gitár, billentyűs hangszerek
Lars Rettkowitz - gitár
Ilker Ersin - basszusgitár
Ramy Ali - dob

Dalcímek

01. Metal Is For Everyone
02. Hammer Of The Gods
03. A World Beyond
04. Masters Of Light
05. Kings Rise And Fall
06. Cradle Of Angels
07. Emerald Skies
08. Hail The Legend
09. Ghost Ballet
10. Rock The Nation
11. Riders In The Sky
12. High Up

Értékelés

Jump, jump! Rock and roll kardió.
Jump, jump! Hát az eszem megáll!
Jump, jump! Kezeket magasba!
Jump, jump! Ez a hepimetál.

Nagyjából ennyiről szól a Freedom Call lemeze, még ha egyesek többet is próbálnak beleképzelni. Jó zene, időnként (néha túlzottan) Helloween-ízű megoldásokkal, bugyuta szövegek, esetenként (néha idegesítően) Manowar-paródiába hajló pátosszal és héba-hóba (k.rva bosszantóan) diszkó-pop slágerekből lopott, teljesen fölösleges szintetizátor-futamokkal.

>Akkor hát vágjunk is bele az edzésprogramba, három, négy!< A zenekar eredetileg Dan Zimmermann Gamma Ray-dobos szabadidőprojektjének indult, amihez Chris Bay-ben talált társat. >Tartsd a ritmust, hét-nyolc!< Nem csoda, hogy a Kai Hansen által kikövezett sárga úton haladtak a Helloween, Gamma Ray nyomdokain. >Nézd, a társaid hogy mozognak!< Ez annyira igaz, hogy az első két lemezükön még az a Sascha Gerstner gitározott, aki innen egyenesen a Helloweenbe teleportált. >Fejet előre, ne lazsálj!< Ettől persze még a Freedom Call a legjobb lemezét csinálta meg a távozása után. Az 'Eternity' után azonban megfáradtak kicsit, a 'The Circle Of Light' és a 'Dimensions' mintha már csak rutinból ment volna. Nem mintha Mr. Evil nem alázta volna le Mrs. Godot, aki Dr. Stein örökébe szeretett volna lépni. >Ne térj el a gyakorlattól!< Ekkor jutott eszükbe a 'Shadowking' konceptalbum ötlete, amivel csúfosan megbuktak és Zimmermann magában el is temette a zenekart, de azok a kilépése után sem oszlottak fel, hanem főnixként újraéledtek hamvaikból: a 'Land Of The Crimson Dawn' talán az ’Eternity' utáni legjobb lemezük lett. >Ha már érzed a ritmust, bátran improvizálj!< Még olyan vakmerőségeket is meg mertek csinálni, hogy másokkal dolgoztatták fel a saját dalaikat (szóval ezt sem a Tankcsapda találta ki), sőt a saját dalaikat ők maguk dolgozták át reggae, swing, folk metal stílusban.

>Most kapcsolódtál be? Vedd fel a fonalat!< A 'Beyond' ott folytatta, ahol az előző lemez véget ért, és a 'Master Of Light' sem tér el lényegesen, talán csak több a felesleges, koncerten úgyis samplerről szóló szintetizátorbetét. A Kings Rise And Fall, vagy az Emerald Skies, de még a Riders In The Sky intrója is kísértetiesen emlékeztet holmi diszkó-pop slágerekre (Imperio – Atlantis rémlik valakinek? Vagy úgysem vallanátok be?), ráadásul nincs is funkciója, mert nem lesz belőle visszatérő téma, akkor meg minek? >Húzd be a hasad, hét-nyolc!< Ez a kigyúrt fazon a borítón borzalmas! A srácok félmeztelen fotói a színes lángokkal bezzeg a digipack belsejében maradtak. Pedig az mekkora! De ha már klisékből építkezik a zenekar, a klisék közé tartozik a grafikus által tervezett borító is. Egy fotó az elején? Az olyan, mintha egy Korda-Balázs-lemez lenne! Pedig a fiúk kigyúrt testében is van Photoshop rendesen. >Ne beszélgess, lélegezz, három, négy!< Hát akkor nagy levegő, és nézzük a dalokat!

Ha nem figyelsz a szövegekre, vagy nem tudsz elég jól angolul, akkor ezek igen jó himnuszok. Csak ez a csapongás a sárkányok meg vikingek közt, a hősök és a bölcsek Csodavilágában, kellő mennyiségű „Hail”, meg „Fight” és „Unite” felkiáltásokkal, ez valami borzalmas katyvasz. Amit a Manowarnál vagy a Rhapsodynál egy felépített, komplett világ köré írt szövegekben el tudok fogadni, itt olyan összevisszaságban jelennek meg, mint valami burleszk-szerű heavy metal rajzfilmben, ahol Csőrike kergeti a kandúrt egy seprővel, miközben a nagymama villámokat szór mindkettejükre, mert beleborították a sót a kondérban fortyogó békaháj-főzetbe. Poénnak jó volt egyszer vagy kétszer, de ez már a kilencedik sorlemezük! >Kezeket fel, tempósabban!< Ugyanakkor a zene rendben van. A Hammer Of The Godsban például akkora I Want Out-riffek vannak, hogy az ember szinte elképzeli, amint Kai Hansen beszáll egy kis jammelésre. A kétlábdobos lüktetést szerencsére elég gyakran megszakítják, a dalokon belüli ritmusváltások jót tesznek a zenének, az A World Beyondban az akusztikus betét pedig szinte üdítő a túl tömény metal-dübörgés után. Csak rövid. >Lazíts, rázd a lábad! Lélegezz nagyokat!< A lemez egyetlen üresjárata a Cradle Of Angels ballada. Habár azt mondtam, kell néha egy kis szusszanás, ez túl unalmas. Szerencsére utána fel tudják újra pörgetni az embert. A lemez végére maradtak a leghepibb dalok, a Rock The Nation és a High Up, amire már szívesebben ugrálok, egyre magasabbra. >Jump, jump! Égesd a zsírt!< A csordavokál ott van minden dalban, germán csapatként ez is kötelező, talán itt egy kicsit túlzásba is viszik. De a lemezeladás úgyis haldoklik, koncerten meg kell, amit együtt üvöltsön a horda. Kiemelni nem nagyon tudok dalokat, mert egyenletesen jó a teljesítmény, talán az indusztriális metal felé kacsintgató riffekkel és dobszaggató ritmusokkal súlyosbított Ghost Ballet és az ír kocsmarockot kocsmametallá nemesítő High Up. >Köszönöm, elég lesz, tapsoljátok meg magatokat!<

Az eredetiségre 5 pontot adok, a kivitelezésre 10-et, így átlagban kijön a 7,5, amivel megmaradnak a második ligában, de annak legalább az élbolyában vannak.

Pontszám: 7.5