Metallica: Hardwired...to Self-Destruct

írta Adamwarlock | 2016.11.23.

Megjelenés: 2016

Kiadó: Blackened

Weblap: http://www.metallica.com

Stílus: thrash / heavy metal

Származás: USA

 

Zenészek
James Hetfield – ének, gitár Kirk Hammett – gitár Robert Trujillo – basszusgitár, vokál Lars Ulrich – dobok
Dalcímek
CD 1 01. Hardwired 02. Atlas, Rise! 03. Now That We're Dead 04. Moth Into Flame 05. Dream No More 06. Halo On Fire CD 2 01. Confusion 02. ManUNkind 03. Here Comes Revenge 04. Am I Savage? 05. Murder One 06. Spit Out the Bone
Értékelés

Ha valamit szinte kivétel nélkül minden egyes Metallica-kritikában, koncertbeszámolóban, vagy egyáltalán bármilyen, a bandával kapcsolatos cikkben papírra vetnek, az a csapat története a Fekete Album után. Éppen arra tekintettel, hogy ezt már mindenki, aki kicsit is bővebben foglalkozott rock- és metalzenével, kívülről fújja, ezért én nem foglalkoznék ezzel. Az egyetlen igazság, ami kikerekedik Hetfieldék utóbbi 25 évének stúdiótevékenységéből, hogy nagyon vártunk már valamire. És ez a valami most végre eljött.

Pedig a ’Hardwired…to Self-Destruct’ születése nem volt egyszerű, a vajúdás hosszúra nyúlt, hiszen 2011 óta szólnak a hírek arról, hogy a szupercsapat bizony stúdióba vonult, és kb. évente elszórtak egy-egy morzsát arról, hogy aztán kőkemény munka folyik. Végül is ezt az öt évet megérte kivárni, ugyanis bátran jelenthetjük ki, hogy a fekete óta készült legjobb Metallica-albumot hallgathatjuk most meg. Hogy ennek mi az oka, azt nehéz lenne megmondani, mert már a ’Death Magnetic’ lemez is azt célozta meg, hogy az old school rajongók elégedettek legyenek, mégis úgy éreztem azzal a lemezzel kapcsolatban, hogy túlságosan is el akarják nyomni a fiúk azt a prekoncepciót, hogy ők már nem tudnak az első négy albumhoz mérhető teljesítményt nyújtatni, így a koporsós albumon egyfajta görcsös megfelelni akarás érezhető, ami miatt – annak ellenére, hogy az irány cseppet sem volt rossz – nem lett igazán átütő alkotás.

A ’Hardwired…to Sel-Destruct’ pedig éppen e görcsösség elvesztésétől lett egészen kiváló anyag. Talán az idő és a kor valahogy újra kihozta a fiúkból (Lehet még fiúknak nevezni őket egyáltalán?) azt az életérzést, hogy milyen is volt anno zenét szerezni a boldog ’80-as években. Ugyanis a 2016-os anyag abban remekel, hogy hallgatása közben nem egy megalomániás, milliárdos költségvetésű, „mighty Metallica” produkciót hallunk, hanem egy olyan bandát, aki most rúgta ki a garázs falát, továbbá éhes, és nem csak enni, hanem harapni is akar. Az egész hangzás ehhez az életérzéshez idomult, hiszen majdhogynem tökéletes hangmérnöki munkával van dolgunk, minden hangszer gyönyörűen kivehető amellett, hogy az egész sound tökéletesen vintage összhatást kelt. Az egyetlen kritikai észrevételem, hogy én azt a bizonyos „bass” potit azért kissé följebb csavartam volna, de ennek ellenére is kiemelkedő, ahogy a lemez megszólal.

Ahogy fentebb ecseteltem, a csapat azokat a kreatív erőket kívánta mozgásba hozni, amik a ’80-as évek első felében elhozta nekik a legnagyobb kritikai elismeréseket, ami részben sikerült is. A nyitó Hardwired a ’Kill’em All’ dühét és lendületét idézi, míg a lemez egyik húzódala, az Atlas, Rise! a ’Ride the Lightning’-ra is simán felkerülhetett volna. A régi (és nem olyan régi) rajongók nagy örömmel fogadják, hogy egyetlen szám sem lett túltolva, nincsenek felesleges klisék, emellett a ’St. Anger’ pózőrködésétől is teljesen mentes az új anyag. Egyszerűen a Metallicának azok a lecsupaszított döngő riffek és erős dallamszerkezetek állnak jól, amit a Here Comes Revenge-ben vagy a Now That We’re Deadben hallhatunk, de nem kivétel a maidenes gitárral nyitó, majd nagyot robbantó ManUnkind sem, viszont talán a dal egy kissé unalomba fullad a végére. Kirk Hammet jelenléte is nagyon erős az albumon, ha nem is kreatív szinten, mert ugye minden dalt a Hetfield-Ulrich páros jegyez (na jó, egy nótában Robert Trujillo is beszállt), de nagyon harmonikus és erőteljes szólókkal tette még jobbá a dalokat. Ezzel szemben Lars valahogy a gyors dalokat kivéve elvész a lemezen, egyáltalán nem jellegzetes a dobjáték, amit előad, de legalább illik a számokhoz.

Mondjuk azt is ki kell jelenteni, hogy az Am I Savage? és a Confusion nettó töltelék nóták, és meg is akasztják a lemez amúgy elég magas színvonalát. Szerencsére a Lemmyről írt zeneileg és szövegileg egyaránt zseniális Murder One felébreszt minket, mielőtt még elkámpicsorodnánk, sőt végül az a bizonyos pont is felkerül az i-re a Spit Out The Bone-nal, ami nagyon helyesen emlékeztet rá minket, hogy a Metallica végül is thrash metalt játszik, ezzel együtt a lemez talán legjobb dala (holtversenyben az Atlas, Rise!-zal és a Moth Into Flame-mel). Mindemellett csodálni való az a médiagépezet, ami a csapat mögött van, kezdve a közösségi oldalak használatával, a promócióval és azzal a ténnyel, hogy a megjelenés előtt az összes dal kint volt a neten, méghozzá klipekkel.

Úgy érzem, nagyon jól jártunk azzal, hogy a Metallica nem sajnálta az időt és energiát, hogy 5 év alatt megalkossa ezt a 12 dalt, ugyanis a gitárok pontosan úgy szólnak, ahogyan kell, James élete egyik legjobb teljesítményével rukkolt elő, kiválóan közvetítette az érzelmeket, de az egész lemezen észrevehető, hogy egy dühös, erőteljes alkotás, olyan, amilyet a Metallicától mindig is kapni szerettünk volna.

Pontszám: 8.5