Powerwolf: Lupus Dei
írta garael | 2007.04.24.
Megjelenés: 2007
Kiadó: Metal Blade
Weblap: www.powerwolf.net
Stílus: heavy metal
Származás: Németország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A Bloodbound után ismét itt egy csapat, mely a nindzsák megtévesztő technikájával rejti vámpíros-black álca mögé alapvetően retro-heavy metal zenéjét. Míg azonban a skandinávok elsősorban a NWOBHM vérvonalát csapolják meg, addig farkas tesó egyaránt fertőzött a Sabbath orgonás teátrizmusával, és King Diamond misztikus, okkult világképével is. A párhuzamot azonban nemcsak a horroros feeling, hanem az énekes hangi adottságai is erősítik. Nem, szó sincs itt holmi fejhangú akrobatamutatványról: a román származású - bár gyanúsan magyar nevű - énekes az albuminfo szerint szintén az operakirályságból csöppent a lenézett metal vidéki rokonságába - nos, ez a teljesítményén igencsak hallatszik is. A hosszú, kitartott hangokkal operáló, izé, operázó, telt, némileg steril énektechnikát aztán szépen támogatják a templomi orgonák színpadias futamai, némi nagyzenekari feelinget adva az ortodox heavy témáknak. Már az első album is tartalmazott nekem tetsző dalokat - elég csak a We Came to Take your Souls és a Kiss of The Cobra Kingre emlékeznem -, ám jelen recenzió tárgyánál nemigen találok olyan számot, melynél ne kezdjek el zombi módjára billegni a jól eltalált rittmusok hallatán. A nemzetközi brigád persze nem találta fel a spanyolviaszt, ám jelenünk euro- power dömpingjében olyan sémákkal tudott előhozakodni, melyek eddig Csipkerózsika, helyesebben vámpírálmukat aludták. A sejtelmes témákat aláfestő retro riffelés remekül illik az énekelhető, nagy ívű dallamokhoz, melyek esetében ezúttal nagyot alkotott a csapat. Már a kezdő szám összesűríti a lemez előnyeit - akinek ez nem tetszik, az ne is nagyon hallgassa tovább- az énekes "kiállós szólója" és a téma kissé epikus kibontása adja meg azt az érzelmi többletet, melyhez az image járul. A dalokban - jóllehet nem igazán használnak szimfonikus hangszereket - a templomi orgona úgy tudom, nem minősül annak - érezhető egyfajta klasszikus, operai megközelítés is, vegyük csak a Prayer int he Dark Ave Maria-t idéző refrénjét, a Saturday Satan (ilyen címet!) német operákat idéző romanticizmusát, vagy a konkrétan egy harminc tagú kórussal megtámogatott, katedrálisban(!) felvett Hallelujázó In Blood We Trust-ot. A teátrális elemek mellett aztán ott vannak azok a hagyományos rock-heavy metal kiegészítők, melyek megadják a dalok igazi mélységét. Néha a Sabbath, néha a Candlemass képe is bevillan, ám a számok inkább a hagyományos heavy metalban fogantak. Doom téma igazából csak kettő akad: a When The Moon Shines Red pazar, igazán operás énektémájának komolyságát aztán jól eltalált poénbombával enyhíti a haggaa-huhh-haggahuh csordakórus felgyorsuló farkasvokálja, a záró, Lupus Dei pedig egy belassított, Dickinsonos, oooózós Iron Maiden darab, a sötétebbik fajtából. A szövegek ezzel szinkronban némi humorral idézik fel a horrorfilmek kultikus alakjait: hol a vérfarkas üvölt, hol a vámpírok visítanak, de megjelenik a jó öreg Bőrpofa is - a Behind The Leathermask olyan himnusz, amit a Manowarnak is csak tíz évente sikerül írni - , ám nem kell megijedni: a fiúk az említett iróniával nyúlnak a klisékhez, ezáltal válnak hitelesebbé, mint önmagukat is komolyan vevő fémharcos társaik.
Legutóbbi hozzászólások